Tudás morál nélkül

Két liberális szociálpszichológus, Elliot Aronson és Anthony R. Pratkanis azt írja a propaganda leleplezéséről írt sikerkönyvükben, A rábeszélőgépben, hogy az igazán hatásos tömegnevelés nem „direktbe”, hanem kerülőutakat használva lehet igazán célravezető. „A más programokba – például tévéjátékokba, talkshow-kba – ágyazott üzeneteket nem propagandaként fogadja a közönség”, mivel az ilyen, napi rutinnal végzett médiafogyasztás során „a figyelem nem összpontosul száz százalékig magára az üzenetre”, a figyelmetlen befogadás által pedig az üzenet sokkal hatékonyabban beágyazódik.

Ez a „tanács” jutott eszembe, mikor megláttam a legutóbbi The Economist hátulján egy nemzetközi ügyvédi iroda egész oldalas hirdetését: „A szokás a múlté – a jövő törvénye a szokatlanság”. Ez így persze nagyon trendinek tűnik – csakúgy mint a „haladd meg a múltad”, „élj a jelennek” típusú reklámszlogenek –, hiszen a régi elutasításával együtt utal a legújabb, úgynevezett diszruptív technológiák jövőorientáltságára, melyek szokatlan, formabontó jellegükkel holnap meghaladják még a ma modernitását is, például az önvezető autók, a 3D-nyomtatás. A hirdetés nyelvezete és Aronsonék meglátása önkéntelenül is összekapcsolódott bennem, jól mutatják korunk, a posztmodern kor totális történelemtagadását. Nem egyszerűen a fukuyamai „történelem vége” látásmódot, hanem a progresszív gusztus azon üzenetét, hogy ami régi, múlthoz tartozó, az meghaladandó, ami volt, az csak rossz lehet, ami vár reánk, az pedig értelemszerűen jó. A múlt – vagy akár a szintén meghaladni kívánt jelen – azonban nem pusztán egy vonalon elhelyezett időegység, hanem generációk közötti kapcsolatok összessége, közös emlékek és közös hagyományból táplálkozó gyakorlatok és szokások organikusan összeért halmaza. Ha tehát túl akarunk lépni a múlton, akkor nyilvánvalóan kukába kell hajítanunk a szokásokat is, amelyek egy elmaradott kor gúzsba kötő lenyomatai, és amelyeket nem pusztán helyettesíthetünk, de megújuló tudásunkkal bőven meg is haladhatunk.

A modern gondolkodás legnagyobb tragédiája, hogy szétválasztotta a hitet, a bölcsesség szeretetét és a tudást, és mindent az utóbbi alapján kíván megmagyarázni. A bölcsesség azonban sokkal több, mint tudás: annak elfogadása is, hogy van, amit nem tudunk, annak belátása, hogy van, amit nem lehet a ráció eszközével megtudni. Ahogy Lánczi András írja, a modern tudat kész tényként kezeli, hogy ő a megismerés egyetlen forrása. „S ez a legfőbb kérdés: fölösleges-e a hit, ha a ráció képes mindent pótolni, helyettesíteni, kiiktatni. Vessünk számot: ha igen, akkor a korábban élt emberek bajai, gondolatai és javaslatai mára fölöslegessé váltak.” És valóban, ha a modern ember elhiszi, hogy mindenre képes, hogy ő a természet ura, hogy minden új, amit kitalál, az önmagában emiatt jobb, mint bármilyen áthagyományozott megoldás, akkor valóban nincs szükség a múlt bölcsességére, akkor igaz, hogy „a szokás már a múlté”.