„Mindig a kategóriák határain túl kerestem magamat” – Kovács András Péter a Mandiner hetilapnak

Klementisz Réka interjúja a Mandiner hetilapban

Gondolta volna, hogy egy két és fél perces karanténslágerrel az utóbbi idők legnagyobb hatású influenszere lesz?

Dehogy! Kár, hogy nem egy rendes zenész csinált valamit először helyettem. Nem valami nagy szám.

Kétmillióan azért megnézték a YouTube-on, és a köztévé is lejátszotta március közepén, amikor Orbán Viktor egyik első online bejelentése alatt lefagyott a Facebook Live.

Nem kérdeztek meg előtte, azóta sem, de mindegy is. Biztos a lakosság javára vált.

Az első közszereplők egyike volt, aki otthon maradásra buzdított, miközben javában zajlott a pánikvásárlás első hulláma. Tudatos geg volt?

Abszolút. Napok óta motoszkált már bennem, hogy mi lesz velem közönség nélkül. Egy rossz éjszaka után olvastam egy barátom Facebook-posztját arról, hogy a közszereplőknek hatalmas felelősségük lenne most. Ez adta a végső lökést. Szerencse, hogy megtanultam one-man show-ként működni: tudok szöveget írni, valamennyire zenélni, vágni, értek a kamerához, a hanghoz. Az ötlettől a megvalósításig pár óra telt el. Közben meg otthon voltunk a gyerekekkel.

Feladata egy humoristának a társadalmi felelősségvállalás?

Három-négy éve tudatosan odafigyelek arra, hogy ne csak vicceset mondjak, hanem humorral beszéljek valamiről. Ez a videó sem azért tart kétmillió megtekintésnél, mert annyira elképesztően vicces, hanem mert akkor húsba vágott. Igyekszem húsba vágó kérdésekkel foglalkozni, és olyan közös démonainkat megidézni, amelyek mindannyiunk életét keserítik. Díszbe, humorba csomagolom őket, hogy mégse legyek szájbarágós.

Hogyan kerüli el a didaktikusságot?

Párszor lyukra futok, és ami fejben jónak tűnik, didaktikus lesz. Akkor kuka. Szintén a karantén alatt elindítottam egy sorozatot egy Peti nevű négyéves kisfiú főszereplésével. Volt, hogy elkészült az anyag, visszanéztem, és kidobtam. Aztán az itthon összekuporgatott maradék kreatív időmben összeraktam egy másikat, amely már tudott könnyedén szólni valamiről. Irgalmatlan nehéz munka. Alapszabály, hogy nem szabad soha komolyan venni saját magamat, és önáltatásnak, hazugságnak sincs helye. Biztosítéknak pedig ott a feleségem. Kíméletlen kritikus.

Az egyik karanténvideója alatt olvastam, hogy a vírus miatt született felvételek bevételéből kibérelne egy pár ezer fős helyet, ahova elhívná majd azokat az egészségügyi dolgozókat, akik a következő hónapokat is a frontvonalban harcolják végig. Komolyan gondolja?

Teljesen. A karanténsláger feltöltésének másnapján már látszott, hogy nagy elérése lesz, akkor jött az ötlet. Aztán felhívott Ókovács Szilveszter Opera-főigazgató, hogy a kezdeményezés mögé állna, rendelkezésre bocsátja két előadásra az Operaház raktáraként szolgáló kőbányai Eiffel Műhelyházat. Ott több ezren elférnek. A Nemzeti Népegészségügyi Központon keresztül juttatnánk el a belépőket az egészségügyi dolgozókhoz. Most 1,2 millió forint körül jár a videók bevétele. Meg fogom találni a módját, hogy ez a pénz is enyhítsen a járvány következtében elszenvedett károkon.

Gimnazistaként is voltak szolidaritási akciói: olvastam szegény gyerekek korrepetálásáról, betegek vigasztalásáról a Szent Imre-kórház elfekvőjében. Honnan a karitatív hajlam?

Akkor érzem jól magam, ha béke van. Elsősorban magam körül. A családomban, a négy ember körül, akikkel együtt élek. Aztán tágabb körben. Ha úgy érzem, hogy egy lehetőség, egy elismerés vagy egy anyagi forrás másokat illet meg, akkor átengedem nekik. Nem nehéz lemondani arról, amit sosem éreztem magaménak. Időről időre vannak ilyen akcióim. A standupban is igyekszem olyan dolgokat tematizálni, amelyek kibeszélése segít az embereket megbékíteni önmagukkal, élethelyzeteikkel.

Melós most viccesnek lenni?

Nehéz, mert nincs visszajelzés. Nem látok arcokat, csak kattintásszámot. A rutinomra hagyatkozhatok azzal kapcsolatban, vajon mi működik most. A karanténvideóim olyanok, mint az éjszakába kilőtt nyílvesszők. Nehéz, mert egyszerre három dimenzióban élem az életem. Biológiai szinten állatként rettegek egy másik, sejtszintnél is kisebb teremtménytől. Törzsi szinten egyszerre vagyok a családom papja, táltosa, orvosa, tanára, mesemondója, vadásza, mert annak kell lennem, közben pedig úgy kell tennem nekem is, mintha a jelenben, a civilizációban sem állt volna meg az élet. A kor technikai vívmányait igénybe véve szólok tízezrekhez, százezrekhez. A három együtt mostanra jobban bedarál, mint az elején gondoltam volna.

Van, aki kenyérsütéssel vezet le, más kertészkedik, ön viccet gyárt pszichés önvédelmi reakcióként?

A humor eleve a feszültségoldás egyik alapeszköze. Az ember mindig azt röhögi ki, amit nem ért, vagy amivel nem tud mit kezdeni. A jelenlegi helyzet ennek iskolapéldája. Ráadásul most közös az ellenség. Másrészt nekem az ad sikerélményt, ha úgy érzem, valamivel kapcsolatban a fején találtam a szöget. Ha nem gyárthatnék legalább videókat ebben az elvonultságban, nagyon feszengenék.

Átmenthető a standup azonnali visszajelzések, élő közeg nélkül a virtuális térbe?

Hívtak, hogy vegyek részt videókonferenciás bejelentkezésben és hasonló félmegoldásokban. Nem hiszek benne. A humor fele az időzítés. A ritmus. Már pár másodperces fáziskésés is megöli.

Dumaszínházas társa, Kőhalmi Zoltán szerint a standup olyan, mint a csoportterápia: „Amit kibeszélek magamból, és amin az emberek nevetnek, az nekem mind fájdalom.” Osztja?

Ha nem is mindig a fájdalom, de valamilyen erős érzés fűt, amikor valamiről beszélek a színpadon. Ahhoz, hogy a közönség szívből nevessen, mindenképpen éreznie kell a személyes érintettségemet. Ettől leszek hiteles. Ezért sem dolgozom soha szövegíróval.

Milyen érzés mozgatja most a legjobban?

Bosszant, szinte fáj, hogy a karantén első napja óta felemészti az energiámat a családom, a gyerekeim jóllétének biztosítása. Elveszett a magamra fordítható idő. Másfél hónapja nem tudok elmélyülni semmiben, végigolvasni valamit, töltekezni, csak lopott órákban. Akkor tudom jól végezni a munkámat, ha egyszerre vagyok fókuszált és ellazult. Ha van ideje a tudatalattimnak előmerészkedni a barlangjából. Ez most hiányzik, és nem tudom, mikor adatik meg legközelebb.

Volt már olyan, hogy a határához ért, és nem tudott humorral átlendülni egy helyzeten?

Nem, még soha. Nyilván vannak határhelyzetek – például a szülők elvesztése –, amikor nem a humor az ösztönös feloldási mód. Olyankor megvannak a megfelelő lelki mechanizmusok. De alapvetően zsigerből a megoldásokat keresem, és a humorhoz fordulok nehéz helyzetben.

Mentális szempontból globális méretű személyes krízisként is jellemzik a jelenlegi időszakot. Önnek milyen belátásokat hozott?

Érdekes, az első érzés, ami elöntött, pozitív volt. Azt éreztem, hogy alapvetően mindent jól csináltam eddig. Jól választottam házastársat, lakóhelyet az erdő mellett, jól neveltem a gyerekeimet, hiszen most nagyon együttműködők. És hálás lehetek a munkámért, dacára annak, hogy a szórakoztatóiparról elsőként mondott le a világ. A tücsök–hangya tengelyen félutas megoldást jártam: olyan tücsök voltam, aki hangyaszorgalommal hegedült, így most nem érzem a közvetlen egzisztenciális fenyegetettséget. Azt láttam az első hetekben, hogy bár odakint minden gyökerestől kifordult, kerítésen belül minden rendben van. Hihetetlen megnyugtató ez a családi burok. Megóv a személyes megzuhanástól is. Visszatetsző lehet ilyet hallani valakitől, miközben tömegek veszítik el a munkájukat, harcolnak életekért nap mint nap. Nem hullott az ölembe nekem sem ez a most ajándékként megélt nyugalom. Jó tíz év kemény munkájának, megfontolt döntéseinek eredménye.

A Dumaszínház egyik alapítója, Litkai Gergely indított Ezután címmel podcastot, tíz terület képviselőit faggatja a jövőről, a járvány utáni világról. Mindjárt az első külpolitikai szakértő, Feledy Botond azt a nem túl vicces gondolatot osztja meg, hogy a következő másfél hónapban elképesztő gazdasági katasztrófasorozat jön, de ezt most nem fogják közvetíteni a híradók. Ön mit vár, mire készül?

Hosszú lábadozásra. Én is azt olvasom, hogy a gazdasági következmények tartósan velünk maradnak, és akár nagyobb roncsolást visznek véghez, mint az egészségügyi veszélyhelyzet. Bízom mégis abban, hogy ahogy háború után is utat tör magának a szolidaritás, most is sikerül félretenni korábbi ellentéteket jól felfogott közös érdekből. Azt érzem, hogy ez jórészt a kormányok intézkedéseitől független lesz, és megerősödik a civil kurázsi. Már most látni a jeleket a különböző önszerveződő akciók sikerében.

Tizenöt éve még a doktori disszertációját írta, és médiajogot, jogtörténetet tanított egy jogi egyetemen. Azért is az eredetileg szintén jogász Litkait hoztam fel, mert ha jól tudom, ő térítette le a kikövezett útról egy sms-sel: „Standupot szervezünk, ha van kedved, hívj!” Így volt?

Így.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy egy itthon még nem is létező műfaj kedvéért hátat fordítson a jogi pályának?

Ez csak az utolsó lökés volt. Egyszerű munkás szülők gyereke vagyok, az első diplomás a családban. Nem volt előttem olyan életmodell, amely hozzászegezett volna a katedrához. Vágytam valamiféle polgári biztonságra, de mindig is feszengtem jogászként a szerepemben. A kategóriákkal sem tudtam soha mit kezdeni. Tudom, hogy mások életét megkönnyíti, ha be tudnak skatulyázni, de fáztam ettől. Mindig a kategóriák határain túl kerestem magamat. A standup ehhez a legjobb terep. Joggal legyintenek a színpadi bolondra, emiatt szabadon mondhatok, amit akarok. Nem kell attól szoronganom, hogy kilógok valamilyen keretből.

A publikációs jegyzékéből sem könnyű bármilyen következtetést levonni: Médiaszabályozás Olaszországban, 2007; Médiaszabályozás Franciaországban, 2007; Multigáz, 2010; Médialom – Multigáz 2., 2010. Utóbbi kettő groteszk fikció. És akkor a Hócipő Gúnygejzír rovatát még nem is említettem. Azt is évekig szerkesztette.

Nagyon élvezem, hogy mire elkönyvelnek így vagy úgy, előjövök valamivel, ami összezavarja a képletet.

Ha csak az exhibicionizmus hajtaná, nem kellett volna a színpadért váltani, bőven megtalálta volna a helyét a jogi pályán. Másokról mondta: „Akik humoristának adják a fejüket, azoknál mind megfigyelhető valamilyen olthatatlan szeretethiány.” Itt a valódi ok?

Igen, itt. Akik már gyerekként rángatták az anyjuk szoknyáját, hogy „ide nézz, ezt figyeld”, de soha nem érték be a rájuk eső figyelemmel, azoknál ez később valamilyen formában kiütközik. Nálam és számos kollégámnál így. Kellett a taps, a csillogó szemek, a kacagás, hogy jól legyek, főleg az elején. Az évek alatt azért kigyógyítottam magamat a függésből, ezért is vagyok viszonylag jól karanténban is.

Sokszor elmesélte már, hogy kamaszként papnak készült. Mi tántorította el?

Tizenévesen nem tudtam semmit a világról, könnyűnek és logikusnak tűnt volna elvonulni. A kamaszkort a budai ciszterci gimnáziumban úgy éltem meg, hogy a gyerekkorból egyből egy otthonos lelki kolostorba nőttem bele. Nagyon inspiráló, hihetetlen karizmával megáldott szerzetesek tanítottak. Komoly hatással voltak rám. Később nem is a mindenféle csábítások tántorítottak el a papi hivatástól, hanem a félelmekkel való leszámolás segített fokozatosan nyitni a kinti világ felé.

Egyszer azt mondta, a hitéről éppúgy nem szeret beszélni, ahogy a nászéjszakájáról sem, magánügy. Tavaly szeptemberben a Forráspont ifjúsági eucharisztikus napon mégis olyan tanúságtételt tett egy sportcsarnoknyi ember előtt, hogy visszhangzott tőle az internet. Miért érezte fontosnak kiállni?

Hagytam magam rábeszélni. Gondoltam, mondok valami lelkesítőt a fiataloknak, aztán kiderült, rögzítik is. Megijedtem. Elhatároztam, hogy a megfelelési kényszert, amely kamaszként még nagyon jellemzett, kicsit sem hagyom érvényesülni. Csakis úgy beszélek, ahogy gondolok és érzek, legfeljebb kiátkoznak, megsértődnek, és többet nem hívnak. Egyik sem következett be. Sokat kivett belőlem ennyire személyesen megszólalni ötezer ember előtt, komolyan készültem. Ugyanúgy felépítettem, mint egy standupot. Annyit akartam mondani, hogy nem vagyok díszkeresztény, mégis szeretve vagyok, csak dúsítottam képekkel, hasonlatokkal, a végén valami kis katarzissal.

Lehet humorral evangelizálni?

Ezek szerint lehet, de nem ez a dolgom. Mondhatnám álszerényen, hogy én csak médium vagyok, akit megszólított 
az Úr, de kényelmetlenül érezném magam ebben a szerepben. Azóta sem vállalok hasonló kiállást. Ha mégis ez az Úr szándéka velem, nem tudom, milyen kegyetlen eszközökkel kell ismét rávegyen. Annyira vagyok kompetens evangelizálni, mint ökölvívó-bajnokságra felkészíteni a lakosságot. Általánosabb, sekélyesebb szinten látom a szerepemet. Igyekszem rámutatni, hogy az élet nem csak annyi, amennyi a szürke hétköznapokban látszik belőle. Ezt meg lehet tenni úgy is, hogy az Isten szó akár el sem hangzik. Más kérdés, hogy aztán bárki rátalál-e.

Saját bevallása szerint mindenben kételkedik, egy dologban nem: hogy Isten ott van az ajtó mögött. Sokan kérdezik most, egy tízezrek halálát követelő globális járvány idején, valóban ott van-e.

Mi az összezavarodott hógömbben vagyunk, ő a hógömbön túl. Nem azért van, hogy varázslóként suhintson, ha nagyon összecsapnak felettünk a saját magunk által gerjesztett hullámok, vagy azért, hogy imánk meghallgatásra találjon, és végre előkerüljön a lakáskulcs. Anyánktól sem várhatjuk el, hogy még felnőttkorunkban is átjöjjön minden hétvégén kimosni a szennyest. Amit előidéztünk, azt nekünk is kell megoldanunk.

Írt már regényt a multivilágról és a média visszásságairól. Lesz mondjuk harmadikként egy karanténvalóság-feldolgozás?

Nem hiszem. Ugyan a Multigáz és a Médialom tíz éve trilógiának indult, bedőlt a kiadó, és nem is éreztem úgy, hogy feltétlenül folytatásért kiált az írói munkásságom. Azt is elhatároztam, hogy ha egyszer vége lesz ennek az egésznek, még véletlenül sem viszem fel a színpadra a járványtémát, a karanténkorszakot. Megteszik helyettem mások. Bőven maradnak majd így is hétköznapi banalitások, amelyeken jól fog esni újra együtt nevetni. De abban is biztos vagyok, hogy a járvány utóhatása sokáig velünk marad. 
Az foglalkoztat, hogy a gyerekeink mit kezdenek majd ezzel az élménnyel. Ez a járvány a világ összes mai gyerekének lelkében nyomot hagy, ez bizonyos. Összekovácsol egy generációt. Ha a gyerekeim az egyetemen összefutnak majd egy külföldi diákkal, elég lesz annyit mondani, hogy covid – rögtön meglesz a közös nevező. Ahogy bízom abban, hogy a társadalom és a gazdaság főnixmadárként újraéled, remélem, hogy ez az élmény jótékony fékeket is belekódol majd egy fiatal nemzedékbe világszerte. Olyan fékeket, amelyek megóvják őket attól, hogy elkövessék újra, amit a mi generációnk nagyon elrontott.

Címlapkép: Muray Gábor