Nem lehet mindig hirtelen elfogadni egy felkérést arra, hogy az ember ünnepi megemlékezésen felszólaljon, noha szónoki szempontból vannak könnyű és nehéz jeles napok. Elokvencia, könnyed, de célzott szójátékok, szellemesség, múlt üzenete, aktualitás, tanulság és katarzis – kész is az ünnepi felszólalás. Úgy vélem, akinek nem fakad valami egészen belső élménye és azonosulása a jeles naphoz kapcsolódóan, az csak hivatalból beszél, s nem szívből. Akinek nincs mély, gyomorban kezdődő és szívtájékon végződő szomorúság-fájdalma például a holokauszt vagy az 1956-os forradalom megtorlása láttán személyes kötődés híján, hitelesen nem tud szólni. További kihívás, hogy a közösség, amelyhez szólunk, vajon mit gondol a jeles napról. Az általánosan elfogadott értékek retorikája oly más, mint a megosztóaké. A közösséget teremtő üzeneteké és a kirekesztőeké.
Ezekben a hetekben megadatik e magyar hon közösségének (elokvencia), hogy történelmi távlatokra nyisson néhány aktuális, „politikai” jeles nap emlékezetével. Van köztük olyan, amelyhez személyes élményeink kötődnek, a hallgatóság még saját emlékeivel is összevetheti a szónok múltértelmezését. Vajon felnőhet-e a megszólaló ahhoz a feladathoz, hogy akár ellentétes családi-személyes történetekből, értékrendek rendetlenségéből, aktuálpolitikai önzésekből felülemelkedve hozzájáruljon egy egészséges nemzeti önismeret és öntudat (identitás) kialakulásához?