Egyrészt-másrészt

Ami Magyarországon 2010 májusa óta zajlik, azt úgy lehet (lehet úgy) értelmezni, mint a politikai neuraszténia korszakát. Ha visszagondolunk az elmúlt tíz évre, az állandó idegfeszültség jut eszünkbe, amely szinte a nulladik perctől meghatározza a közéletet. Egyrészt a kormány megtalálta a módját, katonás kommunikációjával hogyan tartsa készültségben a táborát és „tematizálja” a közbeszédet. Másrészt az ellenzék – s különösképpen az ellenzéki sajtó – fokozatosan rájött, hogyan gerjeszthet felháborodáshullámokat mind belföldön, mind a külföldi nyilvánosságban. Hogy ez mennyire magyar jelenség? Szokás panaszkodni amiatt, hogy milyen megosztott a társadalom, hogy a felek nem képesek értelmes párbeszédet folytatni – de hát demokráciában így megy ez, sőt ha az aktuális politikai trendeket nézzük, egyre ígyebbül. Felesleges tehát a nemzetkarakterológiai okoskodás.

Igazság szerint az a fajta „konszenzus”, amelyről megmondóemberek időről időre megállapítják, mennyire hiányzik mifelénk, fölöttébb gyanús dolog. Néhány korsó sör után azt mondanánk, bolsevista trükk, most finoman csak annyit kockáztatunk meg: figyelemelterelés. Meglehet, az a bizonyos konszenzus a gyakorlatban azt jelenti, hogy a politikai térben „versenyző” eszmék valójában alig különböznek egymástól, ugyanazokból az előfeltevésekből táplálkoznak, és ugyanazokat a célokat szolgálják. Ha körbenézünk a nyugati országokban, nem is kérdés, hogy milyen előfeltevések és célok ezek. Az is nagyon valószínű, hogy ilyesféle konszenzus nem magától jön létre, hanem láthatatlan befolyásolások eredményeként.

Naivan talán, de úgy gondolom, vannak olyan vélekedések, amelyek összekötik a magyar társadalmat. A magyar politikában viszont kormány és ellenzék élesen eltérő világképeket ütköztet meg. Egy demokráciában nem ez volna az egészséges állapot? A neuraszténia zsibbasztó tud lenni, a folyamatos harcra hangoltság kevés teret hagy a józan helyzetértékeléseknek. A gondolkodó embernek, ha nem akar közhelyek cséplője lenni, szüksége van bizonyos elfogulatlanságra. Az viszont, hogy a politikai szereplők egymástól ténylegesen különböző álláspontokat jelenítenek meg, még nem jelent polgárháborút, vagy csupán annyira, amennyire a demokrácia ab ovo polgárháborús jellegű. A „törzsi csatározás” kritikusai jellemzően valamiféle szelíd, megértő középutasságot ajánlanak, amelyben feloldódnak az ellentétek és indulatok. Csakhogy az utóbbi évtized legnagyobb politikai felfedezése, hogy ez a centrumpolitika mennyi galádságnak lehet a forrása.