Jézus élete után a kiválasztottak maradtak meg nekünk
Isten igéjét nemcsak a Biblia hirdeti, de minden ihletett mű, így például akár egy festmény, egy regény. Vagy éppen egy sorozat, amely Jézus élete alapján még rekordot is állított.
Hét év távlatából már jól látszik Kun Árpád első regényének időtállósága.
Egy könyvajánlónak nem kell feltétlenül a legújabb kiadványokra koncentrálnia, egy jó könyv nem romlik meg, akárcsak a szalámi. Ilyen korábban megjelent csemege például Kun Árpád – az addig leginkább költőként ismert szerző – 2013-ban kiadott, Boldog Észak című regénye is, amelyért elnyerte a 2014-es Aegon művészeti díjat. Teljesen megérdemelten, tehetjük hozzá azonnal. Otthoni pakolászás közben akadtam rá a minap a könyvre egy polc mögött, s bár olvastam annak idején, a megtalálás örömére most elolvastam újra.
Kun Árpád, hogy is mondjam, mágikus realista. Ha nem lenne annyira elkoptatva ez a jelző, talán még helytálló is lenne. De jobb híján maradjunk most ennél. Művei azon a mezsgyén mozognak, ahol a valóság összeér az ismeretlennel, a napok konok egymásutánja a mitikussal. Olyan világokat teremt műveiben, ahol ez a kettő – a valóság és a valóság fölötti – nincs elválasztva egymástól, szabadon folynak át egymásba.
A regény olyan vidékekre kalauzolja az olvasót, amelyek valószínűleg kevesek számára ismertek. Vidékek alatt nem kizárólag a regénybeli helyszíneket értem – bár azok is elég rendhagyók –, hanem a belső, lelki tájak különös térképlapjait is. A Boldog Észak nagyrészt egy nyugat-afrikai országban, Beninben játszódik, olyan helyen tehát, amelyről legtöbbünknek igencsak gyér ismeretei lehetnek. Itt él a regény elbeszélője, Aimé Billion. Ez a Benin olyan, mintha a mítoszok világából került volna elő. Mindent átitat az ártó vagy éppen jóságos szellemek jelenléte, a halottak együtt élnek az élőkkel, a túlvilág a mi világunkkal.
Ebben a számunkra különös atmoszférában nő fel Aimé, aki származása miatt idegen is meg nem is szülőföldjén; ereiben francia és vietnámi vér is csörgedezik. Aimé apa nélkül nő fel, illetve a családtól távol, Franciaországban élő apa hiánya az, ami főként meghatározza gyerekéveit. Ebben a megközelítésben egyfajta aparegényként is olvasható a mű, vagyis apahiányregényként. Aimé – jellemző módon – már csak szellemként látja viszont apját felnőttkorában.
Az otthontalanság áthatja Beninben töltött éveit, kórházi ápolóként dolgozik, de folyamatosan elvágyódik, Franciaországba készül, de az utazás csak nem akar összejönni. Apja a távolból sokáig hitegeti azzal, hogy segít neki bejutni a bordeaux-i orvosi egyetemre, de ez csak ábránd marad. Élete valójában nagyapja és nagyanyja árnyékában telik, főként a nagyapa különös árnyéka az, ami nagyban meghatározza Aimé világlátását. A hajdani, szépreményű diplomatáé, aki önszántából lemond a karrier hívságairól, és gyógyító, javasember lesz belőle egy kunyhó mélyén. És a nagyanyáé, aki szintén különös képességekkel bírt, és aki egy túlvilági harcban hal meg, de a szelleme azért persze sűrűn visszajár a nagyapához.
Aimé tudása a világról nem hétköznapi, a tapasztalatai sem azok. Olyan világból jön, amelyet az európai ember sztereotípiái általában a betegség, éhség, háború címszavak mentén írnak le. A regény Afrika-képe ezzel szemben rendkívül szerteágazó és finoman árnyalt. Nem is tudom, van-e még olyan magyar szépirodalmi mű, amely ilyen behatóan foglalkozna Afrikával.