A tűzijáték-ellenes populizmusról

„A járvány után ne tűzijátékon égessük el az adófizetők pénzét! (…) A pandémia utáni újrakezdést szerintem sokkal jobban szimbolizálná, ha lemondanánk erről a grandiózus pénzégetésről, és valami újat találnánk ki, amivel valóban méltóképp tudnánk ünnepelni a magyar állam születésnapját” – mondja Homonnay Gergely író, újságíró, a tűzijáték elleni aláírásgyűjtés szervezője. „Inkább a munkájukat vesztett embereket segítsük!” – teszi hozzá a Momentum. Bejönnek a képbe még fekete rigók, fakopáncsok, széncinegék, csuszkák, vörösbegyek, barátkák, amelyeknek „világvége” a tűzijáték. És így tovább. Beszálltak azóta a játékba mások is, gyűlnek az aláírások.

Az aláírásgyűjtésnek van olyan olvasata, hogy pusztán politikai haszonszerzésről van szó. Lehet hívószó a válsághelyzetben a takarékoskodás. Ez esetben viszont hazug a hívószó. A költségvetés tavaly elfogadott főösszege 21 793 milliárd forint volt. A válság kétségtelenül rendkívüli csapást mért a világgazdaságra és a magyar gazdaságra is. A be nem folyt bevételek és a megnövekedett kiadások üthettek akár 2000 milliárd forintos lyukat is a költségvetésen. Az biztos, hogy takarékoskodni kell. De néhány száz millió forint, amely a turizmus élénkítésével könnyen megtérülhet, még egy csepp sincs a tengerben. Ez nem grandiózus pénzégetés, a tűzijáték költsége nagyítóval sem látszik a magyar költségvetésben.

A másik érv a madarak védelme – mit lehet erre mondani? Évtizedek óta van tűzijáték, túlélték. Túlélik a decibelben és időtartamban is nagyobb, rémisztőbb viharokat, minden évben van belőlük Budapesten néhány, s a villámok és a mennydörgések sem csak a Duna egy szűk szakaszára koncentrálódnak. Az ilyen típusú érvek persze jól hatnak az érzelmekre, de ésszel felfoghatjuk, csak csapdául szolgálnak. Aki nem érez együtt a vörösbegyekkel, az jó ember nem lehet. Élhetünk persze olyan világban, amelyben minden pillanatban arra gondolunk, éppen kit sértünk meg: legyen ember, állat vagy növény. Csak az nagyon rossz élet lesz, mert a létezés nem megy sérelem nélkül.

De sajnos valószínűleg nem csak politikai haszonszerző akció ez. Azok, akik a nemzet jobboldal általi megosztásáról beszélnek, sohasem nyugodtak bele abba, hogy 1991-ben e nap lett a legjelentősebb nemzeti ünnepünk. Egy réges-régi, még a Beszélő nyolcvanas évekbeli, szamizdat korában íródott szenvelgés jutott eszembe, amikor a kezdeményezést megláttam. A mondanivalója az volt, hogy a Kádár-rendszer bűnt követ el azzal, hogy egy nemzeti-­konzervatív ünnepet hoz vissza. Ez a Horthy-restauráció kezde­te, e nap bűnös rendszerek kiszolgálója, a magyar birodalmi gondolat, a pántlikás nacio­nalizmus napja. 1998 és 2002 között is támadták az ünnepségeket bőséggel: mennyibe kerül, és hasonlók, de valójában a zsigeri ellenérzés munkált. Még a mai érvelésekben is előjön, hogy legfeljebb azért fogadható el, mert a „befogadó”, a magyarságot „Európába vivő” Szent Istvánhoz kötődik.

Hozzátesszük: lehet természetesen komoly ellenérve a tűzijáték, sőt az összes augusztus 20-ai rendezvény megtartásának. Ha valós a veszély, hogy az ősz előtt az ünnep hozzájárulhat a fertőzés egy újabb hullámának kibontakozásához, akkor nem szabad megtartani. Ezt az érvet alaposan meg kell fontolni – de nem most, hanem augusztus elején.