Ragyogás a sötétben

Nem írhatom le a nevét, mert tudom, nem szeretné. Azt mondaná: nincs abban semmi különös, amit csinál.A kétgyermekes édesanya évek óta cipeli emberi értelemben elhordozhatatlan súlyú keresztjét. Akkor, amikor a világ még hetykén élte mindennapjait, mikor a jólétben, biztonságban élők egy részének a legnagyobb gondja az volt, hogy hová utazzon wellnessezni, vagy hogy mikor jut el körmöshöz strasszos géllakkot feldobatni, ő egész más problémákkal küzdött.

Egy tragikus nyári napon, amikor gyönyörű, gimnazista lányát egy autó elsodorta a zebrán, először gyermeke életéért esedezve fordult a Jóistenhez, majd életmentő műtétek és vizsgálatok hosszú sora után kimondták az orvosok a rideg ítéletet: a lány életben marad, de orvosi értelemben gyógyíthatatlan, súlyos fejsérülése miatt nem várható, hogy valaha is kommunikációra, mozgásra, önálló életre képes legyen. A kórházból kikerülve segítséget sem talált a család: nem volt olyan ápoló, aki vállalta volna a sokszor légzési nehézségekkel küzdő, mesterséges táplálásra szoruló lány legalább egy-egy órás felügyeletét. Az édesapának dolgoznia kellett, így az édesanya maga tanulta ki a legrutinosabb ápolókat is próbára tevő ellátás mikéntjét. És azóta is teszi a dolgát alázattal, s ha vannak is mélypontok – hogy is ne lennének –, nem perel az Istennel, teljesíti fogyhatatlan szeretettel és alázattal a rá mért szolgálatot. És a történetben azóta sincs hepiend, a gyermek életben van, létezik családja körében, de némán, mozdulatlanul. A reménysugár csak az anyai szív legmélyebb rejtekén pislákol ma már. Emberi értelemben a legsötétebb mélység.