Magyar nóta a montevideói éjszakában

Nagy Csomor András tudósítása a Mandiner hetilapban. 

Dél-Amerika Svájca – szokás mondani Uruguayról. A valóság persze árnyaltabb a szlogeneknél. E sorok írója dél-amerikai útja során eljutott a kontinens léptékeihez képest apró, két magyarországnyi területű országba, hogy saját benyomásokat alakítson ki – és eközben a szórványmagyarság képviselőivel is találkozott. Az egyik helyi magyar úgy fogalmaz: „Uruguay az az ország, ahol hárommillió ember és tízmillió szarvasmarha él. Vagyis ha a marhák egyszer öntudatra ébrednek, komoly bajban leszünk.”

Az ország lakóinak nagyobbik fele a fővárosban és agglomerációjában él. Montevideo európai mintára épült város, de kissé jellegtelen, és nem érezhető igazán a latinos pezsgés az utcáin. És ha Uruguay, akkor persze foci: meglátogatjuk a patinás, százhúsz éves Club Nacional stadionját is.

Botrányos állapotban van: lepukkant, koszos, otromba. Eléggé méltatlan a dél-amerikai labdarúgás egyik szentélyét ilyen állapotban látni. A város jogi egyetemére is eljutunk – pazar épület, kívülről telegraffitizve. Vannak helyiek, akik erről azt mondják: az emberek a diktatúra 1984-es megszűnése óta a rongálásban élik ki olthatatlan szabadságvágyukat, vallva, hogy mindent szabad.

A távoli Uruguayban is ápolja a nemzeti hagyományokat egy közép-európai nemzet kis szórványközössége. Jómagam a pozsonyi Szőttes Kamara Néptáncegyüttes vendégzenészeként ismerhetem meg a montevideói szórványt. A magyar klub épülete nagyon szép, és pezsgő kulturális élet zajlik a „kolónia” köreiben. Vágnak például disznót is – a kolbászt megkóstoljuk, kiállja a próbát.