Csapatmunka az életért

Konopás Noémi riportja a Mandiner hetilap idei 14. számából

Soha többé nem fog tudni járni, beszélni, sőt élete végéig etetni kell – ezt mondták a most hat és fél éves Zétényről, miután életmentő koponyaműtétet hajtottak végre rajta két évvel ezelőtt. A szelídgesztenye-szemű, meleg tekintetű kisfiú azonban apránként rácáfolt az orvosi jóslatokra. Valóságos csodával ér fel, hogy velem szemben, a szülői ölben fészkelődve épp arról mesél, mit látott a fővárosi vasútmodell-kiállításon, és a legjobban az aprócska vonatok karambolja tetszett neki.

Élet és halál között

A család drámája az azóta is felfoghatatlan és feldolgozhatatlan cserbenhagyásos gázolással kezdődött. Két évvel ezelőtt egy áprilisi estén Zétény és szülei már majdnem felléptek a zebrán átkelve a járdára, amikor egy jobbról érkező autó elütötte a kisfiút és édesanyját. A gázoló – mögötte ülő két gyermekével – megállás nélkül elhajtott, hazament, majd nyugovóra tért, a rendőrök ébresztették fel.

Zétény életveszélyes állapotba került. Pécsett, az idegsebészeti osztályon többször is megműtötték, élet-halál között lebegett. Majd amikor valamelyest stabilizálódott az állapota, a szülei felkeresték a jó hírű Zala Megyei Szent Rafael Kórház gyermekosztályának rehabilitációs részlegét – igaz, még vissza kellett menniük a baranyai megyeszékhely kórházába először agyvízelvezetési, majd a koponyacsontot érintő életveszélyes problémák miatt. A kisfiú végül a zalaegerszegi intézmény rehabilitációs részlegére került gégekanüllel, gyomorszondával, éber kómában.

Aztán a ma már fékezhetetlenül izgő-mozgó, napi négy órát az óvodában töltő gyermek állapota javulni kezdett: kivették a gégekanült, elkezdték szájon át táplálni, szeptember végére pedig már önállóan tudott enni is. Fél évet töltött a rehabilitáción, majd a család óriási örömére hazaengedték. „Egy hét otthon töltött idő után azt vettük észre, hogy áll a saját lábán” – meséli édesanyja, Vuk Éva alig észrevehető mosollyal a szája szélén. 

A szülők azóta is fáradhatatlanul hordják fejlesztésekre: a Dévény-tornától kezdve a lovagláson, a kutya- és intenzív terápián át egészen a logopédusig. Ezek jó részét zsebből finanszírozzák. „Nem számít, csak használjon” – teszi hozzá a huszonnégy órás felügyeletet igénylő gyermek édesapja, Gondi Norbert. A borzasztó eset fenekestül felforgatta a család életét, és a bíróság a mai napig nem hozott ítéletet. Az édesanya elmondása szerint az a legnehezebb, hogy senki nem tudja megjósolni, Zétény képes lesz-e valaha önálló életre. Jelenleg ott tart, hogy segítséggel már tud járni.

Boldogabb, erősebb családok

Sajnos Zétény szülei nincsenek egyedül a bizonytalanság szorongatásában. „Minden szülőnek irtózatos lelki terhet jelentenek a kétségek: életben marad-e szemük fénye, van-e esély a gyógyulásra, vagy, ne adj’ Isten, életre szóló károsodással lesz kénytelen leélni az életét” – fogalmaz lapunknak Gárdos László, a Zala Megyei Szent Rafael Kórház csecsemő- és gyermekosztályának vezetője. A mázsás lelki súlyok ellenére – vagy éppen azok miatt – a rendszerváltozás óta az osztályon dolgozó főorvos azt tapasztalja: a tragédiát átélő családok gyakran sokkal boldogabbak, mint az egészségesek, valahogy sokkal jobban összetartanak. Gárdos doktor és kollégái igyekeznek mindent megtenni, hogy az egymásra figyelő szülő és gyerek kapcsolata erősödjön: a koraszülöttek családja részére kórházi adaptációs szobát, valamint mamaházat alakítottak ki. Utóbbi apartmanjaiban az intenzív osztályt már elhagyó, de még hosszú rehabilitációt igénylő gyermekekkel lehetnek együtt a szülők.

A kórház nemcsak e két létesítményt, hanem több tucat eszközt is köszönhet biztos hátországának, a tízéves Koraszülöttmentő és Gyermekintenzív Alapítványnak, amely Zala és Vas megyében a nap 24 órájában az év 365 napján biztosítja a folyamatos koraszülöttmentést – tíz év alatt több mint ezer gyermekéletet mentett meg. Az elmúlt egy évben modern nővérpultot, intenzív kezelőt, idegentest-eltávolító labort alakítottak ki, inkubátorokat, lélegeztetőgépeket, járássegítőket szereztek be.

Készültség a koronavírus miatt

Annak ellenére, hogy a koronavírus-fertőzés miatt kialakuló súlyos állapot és légzési elégtelenség elsősorban a felnőtteknél jelentkezik, Gárdos László és csapata nagy erőkkel készül a különböző súlyosságú, vírussal már fertőzött és nem fertőzött gyermekek – a koraszülöttektől a 18 éves korosztályig – párhuzamos, elkülönített ellátására. Több hete tanulják a betegséget, tüneteit, kórlefolyását, számba veszik a légzéstámogatás lehetőségeit. Nehezíti a dolgukat, hogy a gyermekosztályokon és -intenzíveken el kell különíteni azokat az esetleges koronavírus-pozitív betegeket is, akik nem a fertőzés tünetei miatt igényelnek kórházi ellátást, hanem trauma, súlyos krónikus keringési-légzési betegség miatt kerülnek be. „Ha az emberek megértik és betartják a szabályokat, lassabb ütemben fog terjedni a járvány, így az egészségügyi ellátórendszer időben elnyújtva terhelődik majd. Közös akarat és tevékeny közreműködés kell most ahhoz, hogy mindenkinek meg tudjuk adni a betegség leküzdéséhez szükséges segítséget” – hangsúlyozza.

A főorvos annak kapcsán, hogy tavaly ősszel átvehette az egészségügyi ellátásban kimagasló tevékenységért járó 
Batthyány-Strattmann László-díjat, hangsúlyozza: a koraszülött- és gyermekintenzív részleg pont az a terület, ahol a csapat együttműködése számít, egy ember teljesítménye önmagában nem jelent semmit. „Rejtő Jenő is megírta, hogy a Szaharában haladó menetoszlop sebességét nem a legjobb harcos tempója szabja meg, hanem a leggyengébbé” – fogalmaz. Szerinte ez a koraszülött- és intenzív osztályon is igaz, ahol több orvos, szakdolgozó kezeli a babákat. Hiába látja el valamennyi orvos és nővér tökéletesen a 700 grammos koraszülöttet minden egyes nap, ha péntek éjszaka egy rosszkedvű, fáradt szakdolgozó nem mos kezet, megfertőzi az újszülöttet, amiért másnap újra kell kezdeni a lélegeztetését, vagy akár életét veszti a gyermek.

Gárdos László és csapata nevéhez komoly innováció kötődik: a Crohn-betegek kezelésének gyakorlatával tizenöt évvel előzték meg a magyar és külföldi gyerekosztályokat. Újításuk lényege volt, hogy szteroid helyett csak tápszerrel kezdték kezelni a gyulladásos bélbetegeket. Hiába fedték fel több fórumon is a terápia pozitív hatásait, senki nem hitt nekik. Több mint tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a szakma ne csak elfogadja, hanem standardként bevezesse a mindennapi gyakorlatba. „Az ember életében kevésszer adatik meg, hogy elkezd valamit kalózmódra, megmosolyogják, majd az lesz a norma. Azt hiszem, erre lehet a legbüszkébb az osztály” – szögezi le. A kórház elsőként vezette be azt is, hogy az anya egy szobában lehessen koraszülöttjével, és szorgalmazták, hogy a gyerekosztályon infúzió helyett anyatejes táplálást kapjanak az idő előtt született csöppségek.

„Orvosi egyetemre készül az a ma már tizennyolc éves páciensünk, aki mindössze 700 grammal látta meg a napvilágot. Emlékszem, amikor ráraktuk az édesanyja mellére, még a saját nővéreink is kinevettek, olyan aránytalanul nagy volt az anya mellbimbója a tenyérnyi babához képest” – meséli. Az osztályon dolgozók nemhogy nem reklámozták, de egyenesen titkolták, hogy anyatejjel, annak hiányában pedig női tejjel etetik az aprócska babákat. Azóta persze más a helyzet, már tudja a szakma, hogy ebben a csodában rejlik a tenyérnyi gyermekek ereje.

Címlapképen: A szoptató édesanya a virtuális köldökzsinóron, az anyatejen keresztül többezer-féle biológiai anyagot ad át folyamatosan, amellyel befolyásolja, modifikálja a gyermeke fejlődését. Erre a tápszer soha nem lesz képes.

Fotó: Ficsor Márton