Bevetésre várva

Joó István interjúja a Mandiner hetilapban.

Milyen benyomásokat szerzett a Kongói Demokratikus Köztársaságról márciusban?
Roppant kiterjedésű, gyönyörű szubszaharai ország, és csoda, hogy egy darabban van, hiszen út és vasút csak nagyon hiányosan köti össze az egyes részeit. Mindaz, ami tartósan jelen van, legyen az nagyvárosi sugárút vagy fontosabb épület, az 1960-ban véget érő belga gyarmati időszak emléke. A fővárosnak, Kinshasának siralmas állapotú repülőtere és magyarországnyi, nagy munkanélküliséggel sújtott lakossága van. A lepukkant sugárutakon nincsenek sávok, kaotikusan közlekednek az autók és a túlzsúfolt buszok. A kongói emberek nagyon szegények, de boldogok, nincs összehasonlítási alapjuk: nem ismerik még a nyugati világot, a fehér emberért viszont rajonganak. A gyerekek kicsi koruk óta az utcákon cipőpucolással vagy gyümölcseladással próbálnak pénzt keresni. Kinshasában akadozik az áramszolgáltatás, a kifejezetten kalyibavárosnak számító, egymilliós lélekszámú Mbuji-Mayiban jószerivel csak egy-két éjjeli órában adnak áramot, mert az energia a gyémántbányák kitermelőmunkájához kell. Külföldi multik aknázzák ki az ásványkincseket. Mi a járvány miatt szűk kéthetesre korlátozódott missziós utunk nagy részét Mbuji-Mayiban töltöttük, ott működik az az Afrika-szerte egyedülálló színvonalú Szent Rafael-szemklinika, amelyet az 1995 óta Kongóban élő magyar szerzetes-szemészorvos, Hardi Richárd vezet. Ez az intézmény a Hungary Helps projekt egyik fő támogatottja. A katolikus Nyolc Boldogság Közösség fenntartása alatt működő klinika évi huszonötezer beteget lát el, hiánypótló tevékenységet végez.

Milyen segítséget nyújt a Hungary Helps program?
Jelenleg abban, hogy kibővüljön az épületkomplexum, kiépüljön a megfelelő energetikai ellátás, megteremtsék az esővízen alapuló folyóvízellátás blokkját. Az utóbbiban mi kétkezi munkával segítettünk Horváth Kornél tábori lelkésszel, de sok adományt is vittünk, illetve igyekeztünk földeríteni, milyen további magyar önkéntes munkára lehet szükség a humanitárius válsághelyzet enyhítésében. Érdemes elmondani, hogy a kongóiak nagy többsége keresztény hitre tért a belga gyarmatosítás idején, a terjedő iszlám versenytársként jelenik meg a vallások körében.

Mennyire fenyeget onnan irányuló tömeges migráció?
Közvetlen veszély nincsen, főleg a mérhetetlen távolságok miatt, ráadásul a transzszaharai utak leírhatatlanul rosszak. Azt mégsem lehet kizárni, hogy jelentős szervezéssel sokan felkerekednének például tengeren. Ezért is fontos a Hungary Helps és általában a magyar kormány törekvése, hogy a segítséget oda vigyük, ahol a baj keletkezett.

A kényszerűen lerövidült ottlétük alatt milyen jeleit tapasztalták a koronavírus-járvány terjedésének?
Abban a szűk két hétben szóródott szét a vírus Afrikában, beleértve Kongót is. Mbuji-Mayiban voltunk már, amikor jöttek a hírek, hogy megvan az első beteg Kinshasában. Kiderült utólag, hogy pont a fővárosnak abban a negyedében, Gombéban volt a betegség országos epicentruma, ahol előzőleg megszálltunk. Az első valós koronavírus-észlelés ráadásul kissé viccesen alakult: a belga illetőségű férfi a tünetek jelentkezésekor besétált az egyik kórházba, s amikor a személyzet megtudta, hogy koronavírusról van szó, nyomban szétszaladt. Extrém pánik tört ki, amiben az is benne van, hogy ezek az emberek nem túl képzettek, hisz nincs színvonalas egyetemi, de még csak szakképzés sem a hazájukban.

Afrika gyorsan lezárta a határait. Lehetett érezni, hogy szorul a hurok?
Mi még maradtunk volna pár napot, de amikor már Mbuji-Mayiban is kezdett napi téma lenni a koronavírus, egyszer csak jött a telefonüzenet Azbej Tristan államtitkártól, hogy haladéktalanul haza kell mennünk. Ebben benne volt az óvintézkedés, hogy ne ragadjunk kint, valamint a Hungary Helps ethosza is, hogy ha hazánk bajban van, akkor ott segítsenek a magyar szakemberek.

Hogy látja, mi várható Afrika és azon belül főleg Kongó, illetve a covid-19 találkozásából? A nagy népsűrűség, a szegénység, a rossz higiéniás viszonyok és az egészségügyi ellátás helyzete mind különösen védtelenné teszi a régiót a világjárvánnyal szemben.
Egyfelől az afrikai társadalmak jóval népesebbek, mint a nyugati, fejlett társadalmak, viszont a korfájuk sokkal fiatalabb. A kapcsolattartás kultúrája teljesen más, mint Európában – például akár tizenheten is bezsúfolódnak egy hétszemélyes kisbuszba –, így elképzelhetetlennek tartom bárminemű közösségi távolságtartás megvalósulását vagy akár azt, hogy kellő számban alkalmazzanak egyéni védőfelszerelést. Az egészségügyi alapellátásuk a nullához közelít, a betegségeikkel legtöbben a kuruzslóig jutnak el. Kongóban gyakorlatilag nincs alap- és járóbeteg-ellátás, ahogy sürgősségi és intenzív ellátás sem. Vannak kórházaik, de nincsenek jól felszerelve, és gyenge a szakmai munka minősége. Tehát várhatóan el fog szabadulni a járvány a kezdeti központi intézkedések ellenére.

Elképzelhető, hogy a járvány akár megtizedeli a lakosságot?
Ha a vírus tűri a meleget, akkor sajnos jelentős halálozás lesz, főleg a nagyvárosokban, noha nem biztos, hogy megtudjuk egyáltalán, hogy abban haltak meg az emberek. Ahogy nincs megfelelő diagnosztika, úgy nincs megbízható statisztika sem Kongóban. A gazdasági következmények szintén felmérhetetlenek: bár gyémántban, egyéb értékes ásványi anyagokban gazdag országról van szó, ez a világ egyik legszegényebb és legelmaradottabb társadalma.

A magyarországi járványhelyzetről mi a véleménye? Mint honvéd- és katasztrófaorvos hogy látja a vírus elleni védekezést?
A döntésekkel és az irányítással nagy vonalakban egyetértek, a kormány idejében szervezte meg a küzdelmet, és hozott olyan korlátozó intézkedéseket, amelyek gátolják a vírus terjedését. Egyes kérdésekben viszont szigorúbb lettem volna. Az önkéntes karantén fogalma némiképp fából vaskarikának bizonyult, nem felelt meg a tiszta feladatszabás kritériumainak.