Út és igazság

Jack Kerouac 1957-ben megjelent Úton-ját gyakran az emancipált individuum eposzaként jellemzik. Ő visszautasította, hogy beatnikpróféta lenne, „csak egy különös, afféle kolostori magányban élő, megszállott katolikus misztikus vagyok” – mondta.

Meghasonlott generációját pontosan leírja a beat szó. Egyrészt az önelégült, hamis konvenciókat a szabadság és a kreativitás jegyében felrúgó, önkívületbe torkolló tobzódást, másrészt a boldogultságot, az Isten látására eljutó boldog személy állapotát jelenti. Kerouac szerint a beatnik „alapvetően vallásos”: nyughatatlan vágy hajtja az útra, hogy megtalálja az otthont, ahol szeretik és szerethet. E gondolati és fizikai utat járta ő is: „menni akartam, követni a csillagomat, hogy megtaláljam a lelkem nyugalmát… Az út az élet… Az örök igazságot kereső sors.” Halála előtt a kérdésre, hogy miért nem ír soha Jézusról, így válaszolt: „Méghogy soha? Minden, amit írtam, Jézusról szól.”

Lelki otthonukat keresve nemzedékek óta vándorolnak az amerikaiak. A húszas-harmincas évek hobója country-népdalokat énekelt, és, ha futotta rá, rozsviszkit ivott. A beatnik már csak hallgatta a bluest, a jazzt alkohol, marihuána vagy az Erdős Pál matematikust, Norman Mailert és sok más alkotót serkentő, legális Benzedrin kíséretében. A hatvanas évekre az apolitikus beatnik helyét a pszichedelikus rockot bedrogozva hallgató, lázadó politikai aktivista hippi foglalta el. A sors fintora, hogy a hippiéletmódot épp az elutasított technikai civilizáció, a gazdasági jólét, a szintetikus drogok és az 1960-ban forgalomba hozott fogamzásgátló tabletta megjelenése, valamint az abortusz legalizálása tette lehetővé.

A korszakfordulót az abortusz hatvanas években meginduló, majd 1973-ban országos legalizálása jelentette. Az élet-halál feletti egyéni döntési jog megrendítette a nyugati emberkép alapját, az emberi élet abszolút méltóságát – azt, hogy az elkerülendő legnagyobb rossz az ember ember általi erőszakos halála. Ha már az emberi élet sem abszolút jó, akkor az ember bármit megtehet, amit akar és elképzelni tud.

A visszahúzódó Kerouac nem találta a helyét ebben a szép új világban: ez lenne az út, az igazság és az élet? Kérdése számunkra is életbevágó, hiszen velünk él a modern autonóm individuum, aki úgy hiszi, hogy őt nem korlátozza sem isteni vagy természeti törvény, sem hagyomány, de akár a saját előző napi véleménye sem. Az emberi életet alkalmi szerződések láncolatának látja. Úgy véli, az a legjobb, ha a felvilágosulatlan tömeg helyett az „adminisztratív állam” dönt arról, hogy mi a jó az embereknek, s a bürokraták szerinti mindenkori szükségszerűséget követő „társadalmi szerződés” nyomán beköszönt az örök béke, és befejeződik a történelem.

Ezzel szemben az életet a nemzedékeken átívelő kötődések fényében értelmező személy belátja, a puszta létét is annak köszönheti, hogy elődei az egyéni létet biztosító közösség megőrzését szem előtt tartva zömmel jó válaszokra jutottak. Hogy elődei is tudták: a jó és a rossz közötti döntés felelősségét semmilyen technikai mágia nem veheti le a vállukról. Hiszen mindenki mérlegel, és szabadon dönt abban, hogy ki a barát és ki az ellenlábas, mi igazságos és mi igazságtalan, mi a józan mérték és mi a túlzás, mi a rendezett élet és mi az anarchia. A hagyományok ismerete nélkül a barátok és a polgártársak milyen alapon tehetnének különbséget a jó és a rossz között?

Hamvas Béla 1939-ben írt szavaival: „a modern pogányság szükségszerűségnek hívja az ember saját tehetetlenségét, teremteni nem tudását és saját rabszolgaságát. Amikor az ember ki meri mondani, hogy a szabadság világában élünk, az alkotás, a cselekvés minden lehetősége számomra nyitva áll, akkor vállalta a keresztény szabadság elvét: a felelősséget, a szuverénitást, a személyes tudatot, az egyéni sorsot.”

Ez volt az 1969-ben elhunyt Jack Kerouac útja, igazsága és élete.