„Nem vagyok áldozat, nem ez a beállítottságom”

„Szeretem ezt a teret, van egy kis Párizs-hangulata, egyszerűen jó itt lenni és beszélgetni. Ráadásul itt vannak a jezsuk. Sokáig nem ide jártam – hiába esik nagyon közel –, mert van három nagy lépcsőfok a templom bejáratánál. Egyszer a Horváth Árpi atyával egy esküvő után beszélgettünk, és mondtam neki, »Te Árpi atya, nem gondolkodtatok még azon, hogy az időseknek, a babakocsisoknak is megoldjátok a bejárást?« Kérdezte: »Jó, de mit tegyünk?« Azóta itt ez a rámpa, és én is ide járok.

A huszonötödik születésnapi bulim olyan nagy ívűre sikerült, hogy eltört a bal lábam. Ami gyorsította a progresszív, velem született betegség lefolyását: nagyjából már tudtam, hogy kerekesszék lesz a vége, de huszonöt évesen végül hirtelen megtörtént. Viszont éppen azáltal, hogy elvesztettem az önállóságomat, lettem a legönállóbb: fogtam magam, és felköltöztem Budapestre. Érdi Tamás zongoraművész mondta valahol, amikor kérdezték tőle, hogy milyen vakon, fogyatékosként élni, hogy »nem vagyok fogyatékos azért, mert vak vagyok«. Leesett a tantusz: sosem tartottam magam speciális igényűnek. Korábban nem is szerettem kerekesszékesek között lenni. Nem szerettem az áldozatszerep sulykolását. Én nem vagyok áldozat, nem ez a beállítottságom.