Na de a rózsák

Februárban meghalt Csukás István. Látszólag. Ugyanis közben meg halhatatlan, örökké él. Benne a szívünkben, a lelkünkben, a jobbik énünkben. Aztán majd a megszerzett, megkapott tudást továbbadjuk ivadékainknak. És így megy ez, na jó, lehet, hogy nem éppen a világ végezetéig, de addig bizonyosan, míg magyarul olvasni tudó embergyerek lesz a hazában. Meg persze a felnőttek legjobb fajtája, az örök gyerek. Csukás István csudás egy ember volt. A halálával meg, úgy tűnik, egyesíti itten a nemzetet nekünk egy kis időre. Trollkuss támadt. Egységes a gyász, ami valamiféle fura vidámsággal keveredik. Ez persze nem nagy csoda. Tolódnak felfelé az emlékeink. A bűbáj figurák. Tudniillik Csukás István komplett univerzumot teremtett és hagyott ránk, mint valami kackiás bajszú, nevető szemű, magyar George Lucas. Akiből úgy jön a szeretet és a megértés, olyan természetességgel, mint kútból a víz. Meg aztán a „kishibás” hősei mind mi vagyunk. És ez tetszik nekünk. Volt egy szokása. Ha újságíró interjút készített vele, írt valamelyik könyvéről, esetleg felköszöntötte a lapjában a születésnapján, bizton számíthatott arra, hogy megköszöni. Kézzel írt levélben, személyre szabva. Elballagott vele a postára, bélyeget vett, feladta. Magam is őrzök egy ilyet. Ha valami komoly gáz volt, elővettem, és azon gondolkodtam, hogy mivel érdemeltem ki ezt én, ki arra sem méltó, hogy a saruszíját megoldjam. Az viszont határozottan zavar, hogy ilyet most már nem kapok. „Gazsi bácsi lótetű.”