Március 15. méltósága

Szokás azt mondani, egy nemzetet minősít az, hogy mire emlékezik, milyen ünnepnapjai, emléknapjai vannak. Ez velünk, magyarokkal sincs másképpen, pontosan megvannak a magunk állami ünnepei: március 15., augusztus 20. és október 23.

Március 15. nem csupán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ünnepe. Ennek a napnak 1848 után külön jelentősége lett a politikában. Sem a dualizmus időszakában, sem az államszocializmusban nem volt szabad az ünnep. És ugyan a Horthy-korszakban állami rangra emelték, igazi mondanivalóját alárendelték az irredenta törekvéseknek. Bizonyára sokkal előbb elnyerte volna a méltó helyét a hivatalos állami ünnepek között, ha Magyarországnak adódnak olyan korszakai, amelyekben legalább többé-kevésbé a magunk urai vagyunk. Ez azonban 1989–90-ig nem így alakult. Nem is igazán lényeges, hogy ez azért volt, mert nagyhatalmak játékszerévé vált az ország – már sokkal előbb bekövetkezett. Ez ellen korábban is többször fellázadt a nép (például Rákóczi), azonban a függetlenségi törekvéseket alig-alig koronázta siker.

Október 23. nagyjából ugyanazt a célt jeleníti meg, azonban a köztársaság 1989. október 23-ai kikiáltásával – szimbolikusan – talán kicsit teljesebb ünneppé vált. Ezzel szemben Görgei, Kossuth, Petőfi, Széchenyi törekvései lezáratlanok maradtak, így március 15. megünnepléséért a népnek mindig meg kellett harcolnia. Utólag visszanézve talán a napnak ez a fajta mostohasága adja az ünnep igazi méltóságát. Nem tudjuk ugyanis kitűzni a kokárdát úgy, hogy ne éreznénk szívünkben a 12 pontot, ne mormognánk legalább magunkban a Nemzeti dalt. Kizárólag így, ezekkel a szimbólumokkal van értelme ezt a napot ünnepelni.