Digitális visszalépés

Végre az élet rákényszeríti az oktatás világát, főleg a tanárokat, hogy lépjenek egy nagyot előre a digitális kompetencia terén – vonják le egyesek a következtetést a távoktatás bevezetéséből. Amire húsz éve nem voltunk képesek magunktól, azt most elhozza a váratlan helyzet, mindenki kénytelen lesz felnőni a feladathoz. A különféle közösségi platformokon csoportok alakulnak, melyekben posztolt instrukciók segítségével vagy egyenesen videóközvetítés, videókonferencia formájában tartanak edzést, különórát, legyen szó zongoráról, énekről, néptáncról, dzsúdóról. Mások online népmesemondást vállalnak, az egyik egyetemen pedig Skype segítségével ül össze a doktori tanács. Múzeumokat lehet digitálisan bejárni. Az idő, úgy látszik, hirtelen túllépett a Magyar Bálint-féle digitális táblákon. A családosok számára a vesztegzár egy nagy változást hozott: az otthoni oktatás megjelenését. A szülők, akik eddig rendszerint kritizálták a tanárokat, most belekóstolhatnak kicsiben, milyen is a tanári munka. Hátha később kevesebbet panaszkodnak majd. A társasági életen is nagyot ütött a koronavírus, bár szülőként nem jár az ember minden este bulizni, edzésre is csak ha már nagyobb a gyerek. Itt főleg a még nem családosok azok, akiknek vesztegzár alá került a szabadidejük.

S a vesztegzár alatt töltött hetek, netán hónapok kiválóak lesznek arra, hogy felhagyjunk a digitalizáció fétisével. Megtapasztaljuk, hogy valóban segítség tud lenni, de arra is rájövünk, hogy mégsem helyettesít mindent. Nem ugyanaz, mint személyesen találkozni, együtt lenni az osztálytársakkal, egyetemi csoporttársakkal, barátokkal, munkatársakkal. Amikor New Yorkba utaztam kilenc hónapra, és az izgalom mellett kicsit aggódtam is, hogy hiányozni fog a családom és a barátaim, azzal biztattak: nyugi, majd beszélünk Skype-on. Beszéltünk is, de ettől még hiányoztak.