Harminc évünk elszelelt

Három évtizeddel ezelőtt rég nem látott választási kampány tüzében égett az ország. Csak az idősek emlékeiben élt, hogy mit jelent egy szabad parlamenti választás, 1945-ig kellett kutatniuk a múltban, hogy felidézzék, miként zajlik egy ilyen esemény. Nagy különbség volt azonban 1945 és 1990 között az, hogy az előbbi esetében a szovjetek éppen bekvártélyozták magukat, negyvenöt év múltán már a lerohadt laktanyáikba visszahúzódva csomagoltak. Nem csoda, hogy az első valóban szabad, mai szemmel roppant amatőr kampány bővelkedett a bizarr jelenségekben.

Először is: szinte minden bokorban alakult egy párt, gyakran valamilyen különös elnevezéssel. Bár a heveny – százas nagyságrendű – pártalapítási lázat kiseperte az 1990. tavaszi szél, azért a Panellakók Polgári Pártja, az Újmagyarok Igazság Pártja és a Magyarországon Élő Dolgozó és Tanuló Emberek Pártja később is gondoskodott arról, hogy a pártvilág ne csak a nagyok privilégiuma legyen. A kampányanyagok hemzsegtek az irreális, megvalósíthatatlan ötletektől, olykor lázálmoktól. Fél évszázad elfojtott, elnyomott társadalmi tudatalattija tört elő és kavargott meghökkentő összevisszaságban a március 25-ei első forduló előtt.

Poros pincehelyiségek, vidéki művházak teltek meg váratlanul élettel. A zakójukat a szekrény mélyéről előhalászó lelkes idősek és ráérős, farmerdzsekis középkorúak vitatkoztak néha késő estébe nyúlóan nagy fontoskodással készült alapszabálytervekről, Mihail Gorbacsovról, a vidéki földek tulajdonjogáról és a leendő régi-új magyar címerről. Hirtelen mindennek tétje lett az „Európa-házban” (az uniós álom akkori neve) reménykedő száz-kétszázezer ember számára, mert nagyjából ennyien vettek részt a rendszerváltásban.