„Egy élet kell, amit érdemes élni”

„Megrémülök a hangomtól / El fogok tűnni a rock and rollból / Olyan már, mint egy menekülttábor / Mindenki itt van, aki nem elég bátor” – négy évtizede írta. Miért nem tűnt el azóta bármikor végleg?
Volt, hogy eltűntem. A költészet egyébként nem feltétlenül szó szerint értendő, mert ha úgy lenne, akkor Ady Endrén is számon lehetne kérni, hogy valóban Góg és Magóg fia volt-e, vagy József Attilán, hogy tényleg ölt-e embert… Voltak időszakok, amikor a rock and rollból eltűntem. Volt időszak, amikor Amerikában éltem, a kilencvenes évek közepétől 
a kétezres évek közepéig. De 2004 után is el-eltűntem, hiszen az együttesem nem professzionális zenei karrier mentén működik, úgy játszunk, ahogy az élet hozza. Én nem a rock and rollt tettem az életem középpontjába.

De a rock and roll ma már tényleg mintha hasonlítana arra, amilyennek leírta. Biznisz.
Akkor az Európa Kiadó esetében nem volt szó bizniszről. Engem az érdekel, hogy dalokat írjak, és ezekben olyan módon beszéljek a világról, ahogy én gondolom. Ez számomra érdekes szellemi kaland. Amikor van késztetésem erre, és összeállnak az ötleteim, akkor valamilyen módon aktívan elkezdek egy menetet. Az életem egyik része, hogy dalokat írok, és időnként színpadra állok velük, vagy rögzítem őket. De ezt nem hívnám ma már rock and rollnak, most általában zenélésről beszélünk.

A nyolcvanas években azonban rock and rollnak nevezték a szabadságérzést, amely annyira valós volt. A kilencvenes évekre mintha elillant volna. Röpke illúzió volt.
Nem hinném, hogy erről van szó. Ez inkább a rock and roll történetéből fakad. Amikor 1981-ben az idézett sorokat írtam, akkor a rock még ismeretlen territórium volt. Olyan volt ebben részt venni, hogy az ember nem tudta pontosan, hova megy a hajó. A történet ma már másik szakaszában van. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen a történetnek különböző pontjairól beszélünk. Más a közeg, amelyben tevékenykedünk, de eléggé átlátható.

Egy nemzedék életérzését telibe találni, megfogalmazni csak keveseknek sikerül. Sokak szerint önnek sikerült. Mi volt a titok?
Az ember érzékeli a világot, valahogy tudósít erről, és akkor esetleg eltalál másokat azzal, amit csinál. Vagy van ilyen hatása, vagy nincs. Az Európa Kiadó a nyolcvanas években elég sok embert megérintett.

Az asszociatív dalszövegekben, a punkos, vibráló színpadi jelenlétben mennyi volt a természetes és mennyi a mesterségesen kimódolt elem?
Ez nem volt megtervezett dolog. Így jött ki belőlünk a színpadon, ezt éreztük ott a leginkább természetes gesztusnak, amely közvetíteni tudta azt, amit átéltünk.

Nagy generáció volt: tucatnyi kiemelkedő egyéni tehetség: Müller Péter, Víg Mihály, Pajor Tamás, hosszan sorolhatnánk. Különös, hogy egyúttal közösséget is alkottak, átjárhatók voltak a zenekari és műfaji határok…
Egy ideig közösség is volt, igen. Tulajdonképpen össze voltunk zárva, hiszen ugyanazokon a helyeken tudtunk csak játszani. Az állami kultúrpolitika a marginalizálásunkra törekedett a nyolcvanas években, megpróbálta ezeket a jelenségeket szűk körben tartani, elzárni a nyilvánosság elől. A rádiótól, a tévétől, a lapoktól távol tartottak minket. Volt néhány hely, ahova jártunk, például a Fiatal Művészek Klubja vagy a Balázs Béla Stúdió, tehát ezeken a helyeken folyt az élet.

A kreativitást a nyolcvanas években a szabadság hiánya pörgette fel?
A nehéz élethelyzetek bizonyos módon mindig segítették a kreativitás kibontakozását. Ez persze nem jelenti azt, hogy csak nehéz élethelyzetekben lehet jót, relevánsat vagy átélt dolgot csinálni. De amikor az emberek nehéz helyzetben vannak, akkor kicsit az élükre vannak állítva, és abból erős dolgok tudnak kijönni – mindenképpen volt tehát ilyen aspektusa is ennek a korszaknak.

Az underground zenét rendszerellenesnek tartották. Mennyire volt tudatos a macska bajszának húzogatása?
Soha nem értettem egyet a rendszerellenes jelzővel, mert melyik rendszer ellen is irányult? Nyugaton ugyanúgy voltak punkrock-zenekarok, ellenzéki mozgalmak a nyolcvanas években, csak ott más rendszer működött. Tehát ezt nem lehet arra egyszerűsíteni, hogy a szocializmus ellen irányult. Nyilván akkor éltük át ezeket a dolgokat, de mindez csak részben történt a konkrét rendszerrel szemben, vagy háttal neki, vagy elfordulva tőle. Ez kulturális, generációs jelenség volt, egy újfajta igény és érték megjelenése. Nem csak Magyarországon történt, voltak tágabb vonatkozásai is.

Szőnyei Tamás Nyilván tartottak című könyvéből összerakható, hogyan figyeltette a hatalom a rockzene világát, milyen lehetett úgy koncertezni, élni, hogy a zenészek tudták: besúgók és provokátorok vannak közöttük.Mit éreztek akkor ebből?
Aki érzékeny volt, az érzékelte, aki meg nem volt annyira érzékeny, az is tudta, mert lehetett tudni. Nyilvánvaló volt, hogy megfigyelik az embert. A hetvenes években még nagyon kemény rendőri fellépések voltak, a nyolcvanas évek elején viszont politikai váltás történt: a helsinki megállapodás miatt a hatalom változtatott a stratégián, azt követően kevésbé direkt rendőri akciók zajlottak. Akkoriban az volt a tét, hogy velünk szemben milyen módon és mértékben fog fellépni a rendőrség. Nem a koncertek közben csinálták, hanem valahogy különböző okokból időnként be kellett menni a rendőrségre; tehát azért jelezték, hogy ott vannak, figyelnek.

Az URH, majd az Európa Kiadó sorsa nem mindig úgy alakult, ahogy elgondolta. Müller Péter ment a barátnője után a Kontroll Csoportba, Dénes József megtért és kilépett, Kiss László Malajziába költözött… Mindig megértette 
a többiek döntéseit? Megmaradt a barátság?
Müller Péter valóban Bárdos Deák Ági miatt döntött úgy, hogy az URH helyett a Kontroll Csoportban zenél tovább. 
Ez engem arra a lépésre késztetett, hogy saját zenekart indítsak. Huszonegy éves voltam, így alakult. Müller Péterrel barátok maradtunk, és helyenként részt is vettünk egymás dolgaiban. Dönci (Dénes József – a szerk.) teljesen eltűnt ebből a kulturális közegből, amikor megtért. Sajnáltam, mert úgy éreztem, nagyon hozzátartozott az Európa Kiadóhoz. 
De én soha nem olyan zenekarban gondolkodtam, mint amilyen például az Illés vagy a The Beatles volt, hogy megalapítja négy-öt ember, és utána végig ők kell hogy alkossák feltétlenül. Szerettem, ha a zenekar együtt van: ha jól ismerjük egymást, akkor jobban lehet dolgozni. De ennek megvan a dinamikája, a dolog meg is tud fáradni, ilyenkor pedig jól jön a változás, még ha ez érzelmileg nehéz is lehet.

1994-ben volt egy remek koncert, előtte több lemez – akár révbe érésnek is tűnhetett. Mégis miért érezte akkor úgy, hogy egy korszak lezárult?
Akkor most megkapta a választ: „Olyan már, mint egy menekülttábor / Mindenki itt van, aki nem elég bátor”. Nem e köré szerveztem az életemet. Az Európa Kiadó bizonyos szempontból pont a csúcson volt, akkor jártak a legtöbben a koncertjeinkre, és akkor volt egy pillanat, ami se előtte, se utána nem volt: a médiumok nyitva álltak előttünk. Ez a sor, amelyet az elején idézett, tulajdonképpen azt jelezte, hogy mi nem azért jöttünk, hogy végigjárjuk egy rockzenekar klasszikus útját.

A sikerek ellenére úgy érezte, hogy megfáradt a zenekar?
Nem éreztem, hogy megfáradt. Nekem akkor nyílt lehetőségem, hogy Amerikába menjek, és éltem vele.

Utólag nem bánta meg, hogy itthagyta a zenekart? 
Magyarországon valaki volt, Amerikában senki. Magyarországon Menyhárt Jenő voltam, Amerikában pedig MJ, mivel nem tudták kiejteni és megjegyezni a nevemet. Amikor elmentem, tudtam, mire vállalkozom. Ezzel együtt vállaltam. Engem ez a kihívás jobban vonzott, mint a helyzet, amelyben voltam. Azt is gondoltam, hogy az Európa Kiadóval nagyjából már megcsináltuk, amit megcsinálhat egy ilyen zenekar Magyarországon. Lehetett volna még folytatni, de én akkor nem arra vágytam legjobban.

Ha a zeneipar kitárta volna a kapukat, ha mindenki együtt maradt volna, ha az Európa Kiadó 2020-ban éppen a huszonkettedik lemezén dolgozna, akkor sem lenne boldogabb tehát?
Ezt nem tudja az ember, mert ha válaszút elé érkezik, akkor csak egy irányba indulhat. Nem tudom, mi lett volna, ha itt maradok. 
Az biztos, hogy nem tett nekem rosszat, hogy tizenvalahány évet Amerikában éltem. Azt az életszakaszomat nagyon szeretem, és örülök, hogy így történt, sokat épített rajtam.

Ha ma lenne huszonéves, milyen műfajú zenét játszana, mit venne célba a szövegeivel?
Nem tudom, mert nem vagyok huszonéves. Ezt így nehéz megítélni. Amikor huszonéves voltam, olyan világot próbáltam teremteni magamnak, amelyben otthonosan tudtam létezni. Olyan világot, amely lehetőséget teremtett nekem arra, hogy a személyiségemnek megfelelően tevékenykedhessek. Ez egyrészt a zenén keresztül valósult meg. Ha most lennék húszéves, akkor vélhetően most is hasonló módon próbálkoznék. Hogy ez a zenén keresztül történne-e, vagy a festészeten, mindegy, az csak formai kérdés. Még művészetnek sem kell lennie, az ember affinitásától függ.

Ma milyen műfajok, milyen tevékenységek adják önnek ezeket a kereteket?
Jelen pillanatban is zenélek az EK-val, valamint az Európa Kiadó-digitálistér projekten dolgozom még, amely egy készülőben lévő sokszínű online felület, egyrészt kutatható archívum, másrészt jelen idejű vonatkozásokkal bíró oldal lesz. Ezzel elég sok munkám van. Emellett pedig videókat készítek különféle intézményeknek.

Az Európa Kiadó milyen korszakában van éppen?
Éppen lemezfelvétel közepén vagyunk, április végén fog megjelenni az album. Három éve új felállásban játszunk, amely nyáron még tovább módosult, ez tehát új menet. Nagyon élvezem, jól működik együtt az én alkotói vénámmal.

Elárulható a lemez munkacíme és tematikája?
A munkacíme az, hogy Az idő egy csapda. Ez különben az Egyedül című számunk egyik sora. A lemez a koncertek tematikája mentén halad majd, lesznek rajta régi, közelmúltbeli és vadonatúj számok is. A tervek szerint hat-hét dal.

Apropó: az idő egy csapda – hatvanéves lett tavaly. A korral mit veszít el, és mit nyer az ember?
Ki mit. Ilyenkor testileg és lelkileg abból táplálkozhat az ember, amit addig épített, és abból nem, amit addigra lerombolt. Ebben 
a korban szerintem akkor lehet jól működni, ha az ember jó szellemben át tudta vinni 
a dolgait az életén keresztül.

A Földdel is bajban leszünk, ha nem építjük, hanem romboljuk. Volt Greenpeace-munkatársként örül, amikor a klímaüzenet előretörését látja?
Szerintem ez a téma egyáltalán nem került eléggé előtérbe. Nemcsak az számít, hogy az ember mit tud és mit tesz, hanem az is, hogy mikor tudja és mikor teszi. Úgy gondolom, hogy körülbelül most tart ott ez az ügy, ahol tizenöt-húsz évvel ezelőtt kellett volna tartania. Mi, a Greenpeace munkatársai már akkor ezeket mondtuk. Most az idővel folyik a versenyfutás, mert az az idő elmúlt, hogy beszélgessünk, vitázzunk a klímaváltozásról, most már végképp gyors és nagy léptékű döntésekre, tettekre van szükség.

Párhuzamos veszély az elidegenedés, amelyet a technológiai fejlődés, a digitalizáció, a közösségi oldalakon való szocializáció durván felerősít. Milyennek látja ezt a kort?
Ugyanazt érzem, mint annak idején a környezetvédelmi kérdéseknél: nagyon komoly és fontos dolog, és mindenképp a közbeszéd része kellene hogy legyen. Az arcfelismerő programoktól kezdve a génállomány-elemzéseken keresztül a lakásainkba, zsebeinkbe, autóinkba telepített mikrofonokig, kamerákig, a személyes adatoknak az internetre való kikerüléséig, és folytathatnám – ezek gyorsan történnek, és a köz számára nem tisztázott helyzetekhez vezetnek. A gyorsan fejlődő technológia ugyanis alapvető társadalmi és gazdasági változásokat okoz. Remélem, hogy ezekről nem tizenöt év múlva fogunk beszélgetni, mert az már nem 
a legmegfelelőbb pillanat lesz.

Nemcsak a nyolcvanas évek, de mai valóság is egy „igen-igen kemény, kemény világ” tehát. Miért érdemes ma élni?
Kinek miért. Az egész egy folyamat, és az ember életében idővel a hangsúlyok módosulnak, a történések és a körülmények változnak. Az élet lehetőség, amellyel érdemes élni.

Címlapkép: Földházi Árpád