A lopakodó jog

A Mandiner.hu adott hírt a múlt héten a European Centre for Law and Justice tanulmányáról, amely részletesen bemutatja, hogy a nyílt társadalom hálózata milyen szinten fonódott össze a straßburgi Emberi Jogok Európai Bíróságával (EJEB). A kutatás és az intézet vezetője, Grégor Puppinck igen udvariasan, de elég érthetően azt is elmondta, hogy a progresszív, individualista ngó-k „jól körülhatárolható ideológia alapján működnek, és az emberi jogi kérdések kiváló eszközt jelentenek nekik abból a szempontból, hogy érvényre is juttassák azt”. Puppinckék munkájának érdeme, hogy számszerűsítették a befolyás és az összefonódás mértékét – azonban mielőtt még azt hinné valaki, hogy a jelenség újszerű lenne, ki kell ábrándítanom. Bár nehéz áttörni a témában a hallgatás falát, nemzetközi és hazai szinten is számosan – Magyarországon legfőképpen Pokol Béla, Varga Csaba és Varga Zs. András – igyekeznek részleteiben feltárni, hogy a politikai döntéshozatal kiszervezése céljából egy jól körülírható jogpolitikai elit hogyan igyekszik megalkotni az úgynevezett globális alkotmányjogot.

Miről szól az egész? 

Az emberi jogokat mint végtelen láncolatot értelmező, hatáskörét egyre több jogterületre kiterjesztő straßburgi bíróság „esete” – illetve bizonyított összeérése a szélsőséges ngo-hálózatokkal – csak (jó nagy) csepp a tengerben. A bíróság radikális esetjogi aktivizmusával természetesen sokan és kimerítően foglalkoztak már, ahogy általánosságban a transznacionalizációs célú jogi folyamatok negatívumaival is. Például az izraeli-amerikai Ran Hirschl széles látókörrel tárta fel a nemzetközi bírói jogalkotás kiterjedt ármánykodását, a német Christian Volk pedig a helyzethez mérten már-már túlzott objektivitással arról ír, hogy „a globális alkotmányosság hívei a demokráciára alapozás helyett az általuk létrehozott kritikai morál igazságossági elveire igyekeznek alapozni az új rendet, félretolva a tömeges részvétel formáit elképzeléseikben, és a globális jogászelit észérveinek való megfelelést csúsztatják a demokratikus politikai küzdelmek helyére”.

Azért mondom, hogy még ez is finom megfogalmazás, mert itt nem pusztán elméleti jogászok pró és kontra disputájáról, hanem arról van szó, hogy a progresszió erői a „nemzetközi politikai folyamatokat jogi álca mögé rejtett hatalmi harcokká alakítják át” (Pokol). Miért van minderre szükség, miért erősödik annak „érzete” és látszólagos indokoltsága, hogy (szak)politikai kérdésekben a legitim végső szót nemzetközi bíróságoknak vagy szervezeteknek van joguk kimondani a választott állami döntéshozók helyett? Az őszinte és kevesek által kimondott válasz az, hogy az általános választójog és szólásszabadság egykori harcosai szerint igazából „a nép hülye”. Pontosabban az ő szempontjukból „néha hülye” – amikor egy választáson vagy népszavazáson nem a haladó ügyeket támogatja, és bedől a „populistáknak” –, ezért bizonyos garanciákat kell beépíteni a rendszerbe, hogy szükséges esetben le lehessen törni a népszuverenitásból táplálkozó állami döntéshozatal „túlkapásait”. Szükség van tehát egy megfellebbezhetetlen nemzetközi normatív keretrendszerre, amely megfelelő módon tudja „hajlítani” az állami szint akaratát. Ráadásul e keretrendszer – „a kritikai morál igazságossági elvei, a globális jogászelit észérvei” – bár elsőre tisztának és semlegesnek tűnik, valójában a mindenkor aktuális liberális ideológiai nyomás értendő alatta, amely révén hatalmas szellemi érzékenyítő- és átnevelőtáborrá alakítható a társadalom egésze.