Színházi adok-kapok

VIDNYÁNSZKY ATTILA
1964-ben született Beregszászon, az Ungvári Állami Egyetemen, majd a Kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemen diplomázott. 1992-ben megalapította a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat, 2007 és 2013 között a debreceni Csokonai Színház, 2013 óta a Nemzeti Színház igazgatója. 2005 óta tagja a Magyar Művészeti Akadémiának, 2008-ban részt vett a Magyar Teátrumi Társaság megalapításában, a szervezetnek azóta elnöke. Munkásságát számos díjjal ismerték el, megkapta többek között a Színikritikusok Díját, a Magyar Köztársasági Érdemrend ezüstkeresztjét, a Kossuth-díjat. Hat gyermek édesapja, egyik fia, ifjabb Vidnyánszky Attila színész.

„Aki benyal a rendszernek, azt támogatják, aki nem, az pusztuljon” – fogalmazott elődje, Alföldi Róbert egy nyilvános beszélgetésen. Tüntetés, indulatos Facebook-posztok, nem csillapodik a kultúrharc a színházi világban. A Magyar Teátrumi Társaság elnökeként hogyan értékeli a helyzetet?

Az Eurostat adatai szerint Európában Magyarországon a legtöbb a kultúrára fordított állami pénz a GDP arányában – és ez nem egy Fidesz-barát statisztika, jobboldali elfogultsággal nehéz volna vádolni az intézményt. Óriási dolog ez egy olyan országtól, amely négy évtized borzalmas kommunizmusát próbálja ledolgozni. Ehhez képest a szakma bizonyos része még mindig abban érdekelt, hogy a torzsalkodás uralkodjon.

Fia, ifjabb Vidnyánszky Attila, a kormányközelinek nem nevezhető Vígszínház tagja is aláírta a harminc év alatti színészek nyílt levelét?

Nem, és örülök, hogy sokan voltak még hozzá hasonlók.

Míg ő a színpadon volt a tüntetés idején, igazgatója, Eszenyi Enikő a közönség soraiban, amikor egy transzparenst szegeztek neki „Távol maradni is politika” felirattal.

Ebből is látszik, nem igaz, hogy a szakma színe-java ott volt tüntetni. Aki távol maradt, azt viszont büntették a sajátjaik.

Apa és fia megvitatták egymás közt a témát?

Rendszeresen előjönnek közöttünk a szakmát érintő aktuális kérdések, erről is beszéltünk.

A „szabad színházakért és a kultúra függetlenségéért” szervezett decemberi tüntetésről egy helyütt úgy fogalmazott, az emberek többsége azt sem tudta, miért megy ki tüntetni.

Elég meghallgatni azokat az interjúkat, amelyeket a liberális orgánumok készítettek. Főleg a fiataloknak fogalmuk sem volt, miért is vannak kint az utcán. Szomorú, hogy nem veszik észre, manipulálják, a politika eszközévé teszik őket. Ők beszélnek a politikai befolyás elleni tiltakozásról, akik szakmai tüntetés álcája alatt hőbörögnek. Ne legyenek kétségeink, a Madách téren politikai tüntetés zajlott, nehéz lenne másnak nevezni, az egész Karácsony Gergely felszólalására volt kihegyezve.

„Tiltakozunk az ellen, hogy egy átgondolatlan és egyeztetés nélküli politikai döntés a kulturális szféra működését korlátozza” – áll a Színházi Kritikusok Céhe közleményében.

Az idézett mondat ellenkezője igaz: hosszú idő után most végre esély nyílik évtizedes problémákat orvosolni. Olyan rendszerekhez merünk hozzányúlni, amilyenekhez eddig nem lehetett. Kezdődött azzal, hogy két éve nagy háborúskodás árán megszüntettük a társaságiadó-támogatást, most pedig a színházak finanszírozásának áttekinthetetlen rendszerében teremtünk tiszta helyzetet.

Ön a kezdetek óta nagy ellenzője volt a taónak, két éve az Országházban a magyar kultúra rákos daganatának nevezte.

Ha rajtam múlott volna, be sem vezettük volna, ezt már sokszor elmondtam. 2009-ben figyelmeztettem mindenkit, hogy ez a könnyen kijátszható szabályozás hová fog vezetni, és sajnos minden aggodalmam beigazolódott. Mérhetetlen mennyiségű gazemberség történt, az egyre jobban elmérgesedő góc a szakma szégyene lett.

Viszont minden eddiginél nagyobb források nyíltak meg a színházak előtt.

Sok pénz folyt a szakmába, nyilván jó dolgokra is ment, és ez sokaknak segített. Egy pillanatra a kőszínházak is oxigénhez jutottak. De igazából nem lett több pénzük, mert az önkormányzatok gyorsan reagáltak: annyival csökkentették a színházuk támogatását, amennyi taót be tudtak szedni. A magán- és alternatív színházaknál sem állítom, hogy mindenki gazember volt, ez így nyilvánvalóan nem igaz. Az viszont igen, hogy amikor az alternatívok képviselőit kértem, segítsenek a köreikben lévő, mindenki által tudottan trükköző társulatokat kiszorítani, segítség helyett cinkos hallgatás volt a válaszuk. Arról senki nem ír, melyik színház mennyi jutalékot fizetett ki a közvetítésre szakosodott cégeknek. Ahol jutalékra megy a játék, ott sötét üzelmek kezdődnek. Nagyon sok csúnya dolog történt. Felelősséggel tudom mondani, hogy a taóforintok mintegy fele pénzügyi visszaélés volt. De ez csak az egyik probléma, a másik, hogy miként hígult fel a színházak repertoárja. Hogyan kerültek le a nagy színpadokról a magyar darabok, és vették át a helyüket a zenés előadások, musicalek, „alámenő” produkciók, amelyek tutira hozták a nézőszámot.

Nem lehetett volna javítani a szabályozáson?

Fekete Péter kultúráért felelős államtitkár mindent elkövetett, hogy megmentse a társaságiadó-támogatást, ő kifejezetten taópárti volt. Nagyon sokat vitatkoztunk, ő az utolsó pillanatig kereste a módját, hogyan lehetne kiiktatni azokat a torzulásokat, amelyek a rendszerbe voltak kódolva. Ráadásul a kormány mindvégig nagyvonalúan járt el, nem azt mondta: ha ennyi sumákság van, akkor ez a pénz nincs, hanem folyamatosan visszaforgatta a színházi szakmába az egyre nagyobbra duzzadó összeget. 2017-ben 37,5 milliárd, 2018-ban 50 milliárd forint volt, 2019-re pedig 90 milliárd forintra rúgott volna, de akkorra már Varga Mihály is a leállítását szorgalmazta.

A kiesett taópénzek pótlása kapcsán most az állam művészeti kérdésekbe való beleszólását emlegetik.

A taó idején csak a piac számított, most majd értékszempontok is érvényesülnek. Mi a baj az értékalapú kultúrpolitikával?

A leggyakoribb vád az új törvénymódosítás kapcsán, hogy nem volt egyeztetés a szakmával.

Erre hadd mondjak két konkrét példát. Az egyik a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT), amelyről folyamatosan egyeztettünk. Bizottságot hoztunk létre, a Magyar Teátrumi Társasággal, a Magyar Színházi Társasággal, a Katona József Színház és az Örkény Színház vezetőjével közösen döntöttünk minden kérdésben. Célunk az volt, hogy legyen a POSZT a kétségkívül létező politikai megosztottságon felülemelkedni képes esemény, a magyar színház szakmai rendezvénye, mindannyiunk közös ünnepe. Ehhez képest a Magyar Színházi Társaság tavaly nyáron belejelentés nélkül kilépett az együttműködésből, tulajdonképpen elárult, úgy csinált, mintha három évig nem dolgoztunk volna együtt.

Az egész munka értelmetlenné vált, a havi, kéthavi összeülés, egyeztetés. Ennél is eklatánsabb példa a taó története, melynek kapcsán legalább harmincszor összejöttünk, csak itt, a Nemzetiben három nagy egyeztetést tartottunk. Ott volt mindenki, a független szféra képviselői, a Radnóti, a Katona, a Müpa, illetve a Madách gazdasági vezetője, Wettstein Tibor, aki a taó egyik atyja, kiötlője. Ő maga mondta a harmadik egyeztetés után, hogy nem tudunk előrébb lépni, egyetlen megoldás van: megszüntetni. Erről most senki nem beszél. Karakteres volna a részéről, ha megszólalna. Amikor pedig megtörtént a taó eltörlése, a szakmának azon része, melynek egyetlen célja, hogy gyűlölködés uralkodjék, megint eljátszotta, hogy nem volt egyeztetés, hogy a szakmát kihagyták. Ez különösen irritáló.

Most is ugyanez a vád.

Nézzük csak, kik is voltak jelen a tüntetésen. Három budapesti színház és Jordán Tamás Szombathelyről, meg a függetlenek egyharmadát lefedő Független Előadóművészeti Szövetséghez kötődő emberek. A szakma nyolcvan százaléka nem volt ott, mégis úgy beszélnek, mintha kizárólag ők lennének a szakma. És azt állítják, hogy nem volt egyeztetés. Velük talán azért nem, mert két kulcskérdésben, a POSZT és a taó kapcsán agyonegyeztettünk, utána meg azt hazudták, hogy nem volt egyeztetés. Ez több mint cinizmus.

Évtizedes anomáliákról beszél, amelyeket az új kultúrtörvény most végre rendezni fog. Mik ezek?

Vegyük először a színházak finanszírozását. A rendszer egyik torz eleme, hogy vidéken az önkormányzatok majd 20 százalékkal nagyobb arányban járulnak hozzá a kulturális intézmények fenntartásához, mint a fővárosban. Ráadásul a vidéken belül is óriásiak a különbségek. Például a Pécsi Nemzeti Színházat kevesebb mint 40 százalékban finanszírozza az önkormányzat, Győrben ez az arány 58 százalékos. Miért kellene a vidéknek nagyobb százalékban támogatnia a színházait, mint Budapestnek? Miért Pécs van ilyen kedvezményezett helyzetben, miért nem mondjuk Debrecen? Az 50 százalékos vidéki átlaghoz képest a főváros mindössze 30 százalékos részt vállal a színházai fenntartásában. Ezen belül az Újszínházat 37, a Tháliát 22, a Madách Színházat mindössze 11 százalékban finanszírozza. A fennmaradó hányadot a minisztérium állja.

Ki és mi alapján dönti ezt el?

Semmilyen rendszer vagy logika nincs mögötte. Ha ránéz valaki az elmúlt kilenc év színháztámogatási adataira, a nemzeti intézményeket leszámítva, az derül ki, mintha a legfontosabb színház ma a Madách volna, hiszen azt támogatja a kormány a legjobban. Ez teljesen nonszensz.

Hogy lesz ezután?

Három modell szerint működhetnek mostantól a színházak: önkormányzati, minisztériumi vagy vegyes fenntartású intézményként. Szerződésbe kell foglalni, hogy mennyivel támogatja az önkormányzat a színházat, vidéken és Budapesten egyaránt. Újra lehet tervezni végre a fővárosi színházak finanszírozását is. A mostani káosz helyett rendet lehet teremteni, tiszta vizet önteni a pohárba. Le lehet ülni, és meg lehet határozni a prioritásokat, a főváros eldöntheti, hány színházat akar, ki lehet mondani egy színházról, hogy az fontosabb, mint a másik.

Egyesek szerint túl sok a színház Budapesten, fenntartásuk erőn felül megterheli a költségvetést. Egyetért ezzel?

Pár éve néztünk utána: az államilag fenntartott színházak tekintetében Budapest egy főre számítva a legjobban ellátott főváros a világon. Belgrádban négy színház van, Budapesten huszonkét nagyobb, plusz két-háromszáz előadó-művészeti egység, a számuk folyamatosan változik. Ahogy a szimfonikus zenekaroknál is: Bécsben három van, nálunk tíz. De ha az ember leül beszélgetni a zenészekkel, elmondják, hogy négy elsőrangú zenekarra van elegendő zenész a városban.

Többen, köztük kormánypárti politikusok is, a szexuális zaklatási ügybe keveredett Katona József Színház elleni fellépésként értékelik a változásokat.

A zaklatási ügyek mellett jó pár olyan gesztus történt az önkormányzati választás óta, amely katalizátorként hatott, és ráirányította a politika figyelmét a színházi szférára.

Mire gondol?

Például a Bán Teodóra elleni nemtelen támadásra, ahogy a pályázatát a Szabad Tér Színház élére érvénytelenítették, holott az intézmény költségvetésének felét a minisztérium állja. Arra, hogy Pécsett a Zsolnay-központ éléről úgy kapták le az igazgatót minden egyeztetés nélkül, hogy a Zsolnay működését 90 százalékban a minisztérium finanszírozza. Vagy arra, hogy belengetik: „Dörner György nem éli túl ezt a ciklust” – mégis miféle fenyegetés ez? Ez volna a művészet szabadsága, amiről Karácsony Gergely beszél? A budapesti színházak költségvetésének 80 százalékát a minisztérium adja, és nem szólhat bele az igazgatói választásokba? Mindenféle botrányok történnek a színházakban, és nem léphet fel a fenntartó? Ezek az esetek most felgyorsították a folyamatot, és elindult a rendszer újragondolása. Meggyőződésem, hogy sokkal egészségesebb és átláthatóbb lesz a helyzet a jövőben.

És mi lesz a független színházakkal?

Évek óta szorgalmazzuk, hogy az ő ügyüket is rendezni kell, és ebben a szakma nagy része egyetért. Először is: az a fajta struktúrán kívüli rendszer, amely az úgynevezett függetlenek világát jellemzi, sehol máshol nem létezik. A környező országokban nem is értik, miről beszélünk. Mi az, hogy egyszerre független és támogatott? Olyan független, aki a kezét nyújtja, és alanyi jogon elvárja a pénzt a működésre, nincs sehol. Amikor 2010-ben, a Fidesz hatalomra kerülésekor folyt a vita az alternatív világgal, mindig Hollandiával példálóztak. Csakhogy Hollandiában nincs kőszínházi struktúra. Akkor utánanéztem, hetven olyan társulat volt, amely a holland állam támogatásában részesült, nem több. Ha Magyarországon valóban olyan rossz lenne a függetlenek helyzete, nem háromszorozódott volna meg a számuk az elmúlt kilenc év alatt. Jelenleg mintegy háromszáz alternatív színház, társulat, csoport működik, kilencvenkilenc százalékuk Budapesten. Ezért javasoltam már akkor, és javaslom most is, hogy az egész alternatív színházi problémát vegye át a főváros, és ossza ő a pénzt. Most, hogy ott van Karácsony Gergely, aki nagy harcosa, értője és támogatója ennek a világnak, döntse el, kinek ad, kinek nem, mert ebből csak feszültség lesz. Azzal azonban, hogy egy sor független társulat elfogadta a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány támogatását, politikai vizekre eveztek.

Miközben forrong a szakma, a kormány további forrásokat juttat a színházaknak: évi 5,5 milliárd forintot fordít a tavaly elindított Lázár Ervin-programra.

A Lázár Ervin-program az elmúlt két évtized egyik legfontosabb kulturális tette. A magyarok a világ egyik legszínházbajáróbb nemzete. Talán az észtek járnak előttünk, a nagy nemzetek messze lemaradnak tőlünk. De az aktív teátrumba járók csupán 10 százalékot tesznek ki. A felnőtt lakosság 20 százalékát éri el a színház, 80 százalékát egyáltalán nem. Ezzel valamit kezdeni kell. Azért indítottunk mi is számos programot a Nemzetiben, hogy elérhető legyen a színház olyanoknak, akik nem engedhetik meg maguknak. De a legfájóbb pont nem is ez, hanem a fiatal korosztály. Megvizsgáltuk: a gyerekeink 58 százaléka fejezi be úgy az általános iskolát, hogy nem jut el színházba, hangversenyre. Fekete Péter nagy érdeme, hogy megértette a politikai felső vezetéssel: muszáj e téren lépni valamit. Erre jött létre a Lázár Ervin-program, amely világviszonylatban is egyedülálló. Az általános iskola második osztályától nyolcadikig a diákok évente egyszer elmennek színházba, illetve a társulatok kijönnek az iskolákba. A programban nemcsak az állami fenntartású színházak vehetnek részt: minden teátrum jelentkezhet kiválasztott előadásaival.

Egy másik régi adósságot is sikerül törleszteni, sorra újulnak meg a színházak vidéken és a fővárosban.

Már 2006-tól, amikor Debrecenben voltam igazgató, leveleinkben arra kértük a kormányt, hogy évente, kétévente újítson fel egy-egy színházat. Most erre is sor kerül végre. Tavaly novemberben elkészült a felújított Csiky Gergely Színház Kaposváron, most következik Szolnok, Győr, Veszprém, aztán nemsokára Debrecen. Budapesten szintén folyamatosan újulnak meg a teátrumok. Ez is jelzi, hogy az úgynevezett kultúrharc mennyire árnyalható, megújult a Thália, az Örkény és a legkormánykritikusabb Radnóti is, amely új játszóhellyel bővült. Hamarosan elindul a József Attila Színház felújítása is.

A gyerekeink 58 százaléka fejezi be úgy az általános iskolát, hogy nem jut el színházba

Térjünk át a saját portájára. Hogyan értékeli a Nemzeti Színház működését a kezdeti nehézségek után? Hogyan alakulnak a nézőszámok? Sikerült hatástalanítani az ellenpropagandát?

Először is nagyon más felfogást vallunk az elődömmel: Alföldi Róbert városi színházat csinált, mi a nemzet színháza kívánunk lenni. Ez egészen különböző gondolkodás. A sűrű műsornaptárunk mellett előadásainkkal rendszeresen járunk vidékre, évente hatvan-hetven tájelőadást tartunk, ennyit egyetlen kőszínház sem. Emellett befogadó intézmény is vagyunk: márciusban harmadik alkalommal adunk otthont a Jelen/lét fesztiválnak, amely a magyarországi nemzetiségi teátrumok seregszemléje. Annyi külföldi vendégszereplésünk van egy évadban, mint az előző vezetések alatt összesen. Bejártuk a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit, és fontos nemzetközi fesztiválokra kaptunk meghívást, legutóbb a szentpétervári Színházi olimpiára. Ami pedig a nézőszámokat illeti: 2018-ban a Nemzeti Színház történetének legjobb eredményét érte el, bőven 150 ezer fölötti néző látta az előadásainkat, Csíksomlyón óvatos számítások szerint is 25 ezer embernek adtuk elő a Csíksomlyói passiót. A múlt évben a látogatottság 99 százalékos volt, ami komoly fegyvertény, hiszen 58 százalékról indultunk. Olyan szintű bojkott volt az első évben, hogy a szervezőinket elküldték az iskolákból, mondván, ide nem jönnek János vitézt nézni. A színház mára megtalálta a saját közönségét.

Ha végigtekintünk a repertoáron, egyszerre van erősen jelen a népművelő szándék, mely a magyar klasszikusok játszását tekinti feladatának, és a mai kor elismert nemzetközi rendezőinek újító előadásai. Mindegyiket jól fogadják?

Bőven tucat fölött van azon előadásaink száma, amelyekre várólistás feliratkozás van. A magyar klasszikusok vezetik a listát, az Egri csillagokra tízezren várakoznak, vannak, aki két éve. A János vitézre ötezres, Az ember tragédiájára kétezres a feliratkozás. Az orosz Viktor Rizsakov és a grúz David Doiasvili rendezők előadásainak komoly rajongótábora van, ahogyan a Nemzeti és a fiam által vezetett Sztalker Csoport közös Woyzeckjének is. Persze van olyan előadás is, amely nehezebben megy, de repertoáron tartjuk, mert fontosnak vélem, ilyen például a Tóth Ilonka. Meggyőződésem, hogy a Nemzetinek kötelessége repertoáron tartani egy ötvenhatos darabot.

A legutóbbi Rocco és fivérei című rendezése után ismét új bemutatóra készül, Wass Albert Tizenhárom almafa című regényét viszi színre márciusban Trianon századik évfordulójára.

Ha Trianonról akarunk szólni, Wass Albertnél jobb szerző nem sok adatik. Ő ott volt, végigélte, hitelesen tud beszélni a történésekről. Sorai különösen tudnak fájni, de úgy beszél a fájdalmainkról, sikolyainkról és a feldolgozhatatlan veszteségről, hogy mindig kihallható belőle: van jövőnk. Nagyon jó volna, ha az emlékév arról is szólna, hogy elhiggyük: ez a tragédia számunkra hitforrás kell legyen. Ebből kell építkeznünk. Az össznemzeti fájdalom egyszerre tud hitet adni, de bizonyíték is arra, hogy életre vagyunk ítélve. Hogy száz év múltán is él a magyar szó az elszakított területeken, magyar intézmények, iskolák működnek. Az Úristennek terve van ezzel a nemzettel.

Címlapkép: Földházi Árpád