Hegyibeszéd

Az olasz (egy idő után így hívták a magyarok), akit egy buszon lőttek le betépett suhancok az első fejezetben, nem ismerte Düh felügyelőt, ám ő éppen jó úton járt, hogy megtudjon egyet s mást Michelangelóról. Düh felügyelőről ezen a ponton érdemes feljegyezni, hogy a munkatársai nevezték ekképpen a háta mögött (tehát például a felesége, a gyerekei és a szeretője egyáltalán nem), mivel sokáig a Döglött Ügyek Hivatalát igazgatta, és hát valljuk be, a habitusa sem állt távol a gúnynevétől. Állítólag a felettesei sokáig tartották a hátukat miatta és érte, mert kitűnő szakembernek, jó zsarunak gondolták, de egy alkalommal, látszólag minden előzmény nélkül, úgy vágott pofán egy kitűnő kapcsolatokkal rendelkező, ingatlanbefektetőnek álcázott lakásmaffiózót, akivel már évek óta bajmolódott, hogy aztán a delikvenst órákig műtötték egy svéd magánklinikán. Ezért kénytelenek voltak áthelyezni a napi taposómalomba, a pitiáner vidéki bűnözők közé, amit persze a nyugdíj előtt néhány évvel kimondottan kellemetlennek is érezhetett volna, ám a visszaemlékezések szerint Düh egykedvűen vette tudomásul a döntést.

– Egy kis levegőváltozás jót tesz az embernek – mondta, vette a kabátját, és lement a sarki kocsmába pár whiskyre, mert akkoriban még ivott. Fontos még, hogy Michelangelóhoz hasonlóan Düh felügyelő sem az alteregóm, én vagyok, aki vagyok, aki mindezt leírja. És soha nem volt bátorságom úgy igazán pofán vágni valakit, pedig alighanem jót tett volna a mentális egészségemnek. De soha ne mondd, hogy soha! Miután mindezt tisztáztuk, nézzük, mit csinál most éppen a felügyelő, immár századosi rangban, mialatt Michelangelo lelke a háromnapos szigorú szabályt betartva egy drón képében kering a kisváros felett, gyönyörű szép szíve pedig cuppanva landol egy fémtálcán, a boncolóasztal mellett. Ami ugye egy véletlen találkozás a patológussal, esernyő, varrógép és Apollinaire halhatatlan szelleme nélkül, elhárítva ezzel a realizmusfelettiségnek még a puszta feltételezését is.