Az élettel nem lehet szembemenni

Amikor apukám után anyukám is átköltözött a mennyországba, elkezdtem kapkodni, hogy minél több mindent megőrizzek belőlük ebben az anyagi világban. Lementettem a számítógépeik tartalmát, összegyűjtöttem a fotókat, elkértem a rádió archívumából az interjúikat, visszaemlékezéseket írtam és kértem a barátoktól. És ott álltam egy számomra teljesen idegen és ismeretlen építményükkel: a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalommal. Ezt örököltem.

Ismeretlen volt számomra: új volt a civil világ, sose kértem pénzt senkitől, pánikrohamom volt, ha szerepelnem kellett; és még gyerekem se volt, pedig nagyon vágytam rá. De az ember nem maga irányítja a sorsát: a szüleim aktívak maradtak a földön túl is, úgyhogy éreztem anyukám szelíd noszogatását, hogy álljak bele, miközben apukám bátorítóan mosolygott.

Leültem tehát 2012-ben Vigh Józseffel, akit még a Mama nevezett ki a mozgalom koordinátorának, és Székely Andrással, aki anyukám kollégája volt, helyette adott elő. Nekiindultunk. Józsi szervezte a programokat, én a sajtómegjelenéseket, András pedig szerepelt. Először ismertségre volt szükség, és persze csapat és pénz kellett a működéshez.
Anyukám halálakor a nővérem és én sokfelől kaptunk együttérző sorokat: politikai vezetőktől, neves személyiségektől, barátoktól.

Ezen felbuzdulva megkerestem az akkori öt parlamenti frakcióvezetőt, hogy aláírnának-e egy közös nyilatkozatot, miszerint egyetértenek a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom céljaival – hogy akik szeretnének gyereket, azokat mindenben támogatják kormányon és ellenzékben. Mind az öt frakcióvezető aláírta: Harrach Péter, Mesterházy Attila, Rogán Antal, Schiffer András és Vona Gábor. Ez volt az első csoda.

Most tízéves a mozgalom. Naponta élünk meg csodákat. Csoda az, hogy tízezer gyereket egy napon, egy időben felemeltünk országszerte; csoda az, hogy az apa- és nagyszülőfüzeteink minden kisbaba szüleihez eljutnak a védőnőkön keresztül; csoda az, hogy rengeteg köztiszteletben álló ember támogat minket, olyanok, mint Kiss Gergely olimpikon, Lovasi András énekes, Bagdy Emőke pszichológus vagy Böjte Csaba szerzetes. Csoda az, hogy a kormányzat olyan történelmi jelentőségű családpolitikát valósít meg, amely teljesen egyezik a mi céljainkkal. Csoda az, hogy a legnagyobb vállalatok versengenek a Családbarát Vállalat díjunkért, és már mentorként állnak mögöttünk ipari, telekom- és más szolgáltató cégek. Vannak már családbarát kórházi osztályok, családbarát vár, egyetem, pláza és fesztivál. Már az iskolákban és óvodákban is megjelentünk, ahol boldogságóra- képzésen vesznek részt a pedagógusok, így fejlesztve többek között a gyerekek párkapcsolati képességeit.

Nyitott kapukon haladunk át, és egyre többen csatlakoznak hozzánk. Talán azért, mert a célunk támadhatatlan. Még sosem jelent meg rólunk negatív cikk. Mi nem azt mondjuk, hogy mindenki szüljön, csak azt, hogy mindenkinek annyi gyereke legyen, amennyit valójában szeretne. Van, aki egyet sem akar, van, aki kettőt, más meg tízet. A kívánt gyerekek megszületéséhez adunk segítséget társkereső programoktól kezdve a helyi közösségeken át a munka és a karrier összeegyeztetésének támogatásáig. Ez olyan téma, amelyben bal- és jobboldali, kormánypárti és ellenzéki egyetért. Egy nemzeti minimum. Tudjuk, hogy még a tetovált metálénekes is ha apa lesz, megolvad, és könnyes szemmel fogja a kezében a kisbabáját. Nincs nagyobb boldogság, mint a gyerekeiddel és a házastársaddal együtt örülni és ünnepelni. A gyerek az élet, és az élettel nem lehet szembemenni.

A tíz év tanulsága az is, hogy csak lazán szabad ehhez a témához nyúlni. Nem követelhetjük, hogy boldogok legyenek a fiatalok, csak elmondhatjuk: tudományosan és saját tapasztalatból is alátámasztott tény, hogy a gyerek hatalmas boldogság. A legnagyobb boldogság. Én, aki tíz évet küzdöttem a gyerekért, tudom ezt, és mindennap rácsodálkozom, hogy egy rohangáló tündérrel élhetek együtt. 

A Mandiner-elődlap Utolsó Figyelmeztetés (UFi) szerzőinek rovata.