Amikor a bevándorlók a múltból jönnek

Történik ugyanis egy éterien nyugodt nyári estén, hogy a fővárosban, az Oslo-fjord partján, az Operahuset jellegzetes kortárs épülettömbje előtt különös fényjelenségek kíséretében furcsa alakok bukkannak fel a tengerből. A jámbor norvégok az első pillanatokban izlandiaknak hiszik a halálra rémült jövevényeket, de rá kell döbbenniük, hogy az általuk beszélt skandináv nyelv bizony jóval archaikusabb, mint azt elsőre gondolták. Az is nyomban kiderül, hogy világjelenségről van szó, az időbevándorlók három történelmi korszakból, az őskorból, a vikingek időszakából és a 19. század utolsó harmadából érkeznek spontán módon, akaratuk ellenére. Végül eltelik néhány év, amikor egy időbevándorló ellen elkövetett gyilkosság okán ténylegesen bekapcsolódunk a történetbe. Ekkor már évek óta működik az Érkezési Igazgatóság, miután csak Norvégiában évente átlagosan tizenháromezer érkezés történik a múltból. Kifejlesztik a Temproxat nevű nyugtatót – lévén multitemporális hátterű migrációról van szó –, amely az időbevándorlók traumáit igyekszik enyhíteni a számukra teljesen új és szokatlan világban. Kissé spleenes nyomozó főhősünk (Nicolai Cleve Broch), akit felesége egy 19. századi férfiért hagyott el, már-már drogként és teljesen illegálisan fogyasztva ugyancsak ezzel a szerrel él. Közben az oslói rendőrség az esélyegyenlőség jegyében plakátarcként tolja az előtérbe az egykori viking harcosnőt (Krista Kosonen), akiről minden előítélet ellenére hamar bebizonyosodik, hogy rátermett nyomozótársként igyekszik felgöngyölíteni a szóban forgó gyilkossági ügyet.