Csontváry 170

Pusztán egy hajszálon és egy fiatal építész, Gerlóczy Gedeon lélekjelenlétén múlott, hogy 1919 októberében a Csontváry Kosztka Tivadar budai műtermében megtartott hagyatéki árverésen semmivé váljon a festő szinte teljes életműve. A néhány hónappal korábban elhunyt művész képeiért kemény licit zajlott Gerlóczy és néhány harsány fuvaros között: utóbbiak a kiváló minőségű ponyva alapanyagát látták sok más mellett a Baalbek, A taorminai görög színház romjai vagy A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában című, grandiózus méretű festményekben, az ifjú építész pedig a kivételes teljesítményű festőgéniusz műveit vélte felfedezni a vásznakban.

Hogy Gerlóczy megérzése pontos volt, azt az utókor sokszorosan igazolta: nemcsak a közvélemény generációkon átívelő, szüntelen rajongása, de művészettörténészek sora, sok más mellett Fülep Lajos tanulmányai vagy Csontváry monográfusa, Németh Lajos évtizedekkel ezelőtti, máig releváns interpretációi is bizonyítják. Pedig Csontváry saját korában a meg nem értett alkotók táborát erősítette, sőt nem egy esetben ma is megkapja a naiv, hovatovább dilettáns jelzőt. Bellák Gábor művészettörténész a kiállítás katalógusszövegében Romváry Ferenc művészettörténészt idézve fontos sorvezetőt ad a korabeli értetlenségre: „A konzervatívok túl modernnek, a modernek túl konzervatívnak tartották.” Mielőtt úgy gondolnánk, hogy ezzel az alapállással Csontváry két szék között az asztal alá csúszott volna, Bellák rögtön helyrebillent mindent: „a nagy művészetnek, a jó művészetnek mennyire nincsen ideje. Van kora, vannak korra jellemző sajátosságai, de érvényessége, üzenete, tartalma, mondanivalója örök, vagy más szóval: a nagy művészetnek mindig van jelene”.