Az Akadémia világító egere

Gereben Balázs és Fekete Csaba elárulja, hogy csak azért van szabadalmuk, mert egy ismerősük is végigküzdötte ezt az utat, és megosztotta velük a tapasztalatait. A személyes kapcsolatok nélkül nem jutott volna eszükbe, hogy az eszközt, amelyet a saját tudományos problémáik megoldásához, alapkutatási célra hoztak létre, gyógyszercégek is tudnák használni, és ez akár pénzügyileg is hasznos lehet – mutatnak rá, hogy profitorientált társaságoktól már pénzt kérhetnek az egérmodell használatáért.

ELVESZNEK A MAGYAR ÖTLETEK

Szerintük probléma Magyarországon, hogy a szabadalmaztatás és az innováció fontossága hiányzik az alaptudományi kultúrából, nem kapnak róla információt a kutatók, pedig a szabadalom bejelentéséhez szinte elég a tudományos közlemény megírása. „Mi is abban a tudományos kultúrában nőttünk fel, hogy a nemzetközi publikáción kívül más nem igazán számít” – mondják, pedig fontos lenne, hogy a hazai kutatók felismerjék, ha egy eredményüket szabadalmaztatni érdemes a publikálás előtt, mert abból az országnak anyagi haszna származhat, szemben a publikációval, amellyel a kutatók közrebocsátják az eredményeiket, „lemondva” róluk.

Ahogy az is fontos lenne, hogy legyenek ehhez a kutatók rendelkezésére álló szakértők és tanácsadók, hiszen a szabadalmaztatás külön szakterület, amit a kutatók önállóan nem tudnak végigvinni. „Évekkel előbbre lehetnénk, ha létezett volna itthon egy működő innovációs ökoszisztéma” – gondolnak vissza a kutatók, remélve, hogy az Akadémiától függetlenedő új Eötvös Loránd Kutatási Hálózat keretei között kialakul egy struktúra és egy rendszerszintű mechanizmus minderre, hogy ne kallódjanak el az adófizetők támogatásával létrehozott további magyar ötletek.

KROKODILKÖNNYEK A „TUDOMÁNY SZABADSÁGÁÉRT”

A kormány a fenti problémák miatt is kezdett az akadémiai világ átalakításába, ez azonban óriási ellenkezést váltott ki. Pedig amikor Kóka János akadémiai intézeteket akart megszüntetni, abból nem gyártottak demokráciavitát – mondja Gereben Balázs. Szerinte 2005 és 2010 között elapadt a tudomány finanszírozása. „2005-ben Kóka János olyan kijelentésekkel örvendeztette meg a magyar közéletet, hogy mindazon akadémiai intézeteket, amelyek közvetlen hasznot nem termelnek, a földdel kellene egyenlővé tenni, illetve hogy a magyar tudósok közül azok, akik alkottak valamit, már halottak” – emlékezik vissza. Hangsúlyozza: ez akkoriban „mégsem dagadt hatalmas erejű és hosszan tartó felháborodássá a nyilvánosságban”.

A vita átcsúszott a politikai térbe heves médiakörítéssel, kiegészülve az ügy szokásos, „már szinte hungarikumnak számító külföldre vitelével” – mutat rá, és hozzáteszi, hogy „a mindig etalonként hivatkozott Nyugaton a hazai intézetműködtetési modell szinte ismeretlen. Bizarr érzés volt látni, hogy egyes közéleti és médiaszereplők, akiket soha nem foglalkoztatott korábban a magyar tudományos szféra helyzete, rosszabb esetben pedig csak a tudományos szocializmus jutott róla az eszükbe, most krokodilkönnyeket hullattak a tudományos kutatás szabadságáért.”

BÁRMIT KUTATHAT, AKI SZEREZ HOZZÁ PÉNZT

„Az Egyesült Államokban is komoly prioritásrendszer van.  A tudomány szabadságának nagyon sajátos értelmezése, hogy azt kutatunk, amit akarunk, de úgy, hogy elvárjuk hozzá a közforrás általi finanszírozást. Ilyen gyakorlat semelyik vezető tudományos országban nincs – állítja Gereben. – Mindenki azt kutat, amit akar, ha szerez hozzá pénzt.” A kutató a tudomány szabadságán azt érti, hogy a szakmai szabályok szerint lehessen kutatni, és az eredményeket befolyástól függetlenül publikálni. „Voltak olyan idők 1990 előtt Magyarországon, hogy e feltétel teljesülése nem volt garantálva, ilyesmiről viszont ma szó sincs” – jelenti ki.

„Az nem működhet, ha azt mondjuk, hogy kutassanak csak a gazdag országok, mi pedig majd élvezzük a gyümölcsét” – figyelmeztet Gereben, utalva arra, hogy az utóbbi években a nagyhatalmak versenyelőnyük megőrzéséhez lassítják a technológiai transzfereket, a tudás áramlását. Ezért tartja elengedhetetlennek, hogy erős hazai teljesítményünk legyen, arra koncentrálva, amiben hagyományosan erősek vagyunk, vagy arra, ami kihívás hazánk számára. Amikor felvetjük, hogy egy kis ország nem kutathat mindent, hozzáteszi, hogy még egy nagy sem.

Megkapta a magyar és európai uniós szabadalmat az a különleges, világító egértörzs, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia egykori Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében (KOKI) hoztak létre a Nemzeti agykutatási program támogatásával. A Freund Tamás vezette KOKI-ban Fekete Csaba, Gereben Balázs és munkatársaik úgy módosították kísérleti egerek génállományát, hogy az élő állatok szövetei az adott szövetben érvényesülő pajzsmirigyhormon-hatással arányos mennyiségű fényt bocsátanak ki. A világító egér a pajzsmirigyhormon-függő betegségek megértésének és leküzdésének új, innovatív eszköze lehet.

Fekete Csaba szerint itthon az alaptudományi pályázatok elbírálásánál kisebb a tudománypolitikai irányítás, mint Amerikában, ahol találkozott azzal, hogy „előzetes érdeklődésre válaszul megmondták, hogy a vizsgálni kívánt téma nem tartozik a prioritások közé, így támogatása esélytelen”, mert az adófizetői pénzből inkább az elhízással, a stresszel, a daganattal kapcsolatos témákat kell kutatni. Fekete Csaba Magyarországon nem lát az amerikaihoz hasonló priorizálást. A kormány a tudománypolitikai prioritásait nem negatív szabályozással, hanem pozitívan, egyes területek többlettámogatásával kívánja elérni. A szakember szerint a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal (NKFIH) alaptudományi pályázatain, „ahogy eddig is, most is teljes mértékben kutatók, és nem politikusok döntenek a pénzekről, bármiféle külső beleszólás nélkül, kiválósági alapon, figyelembe véve, hogy kitől várható az eddigi munkája alapján, hogy a következő négy évben valóban értéket fog teremteni, és hogy az adott kutatási terv milyen színvonalú”. De akkor miért takarták le fekete lepellel tüntetők Széchenyi szobrát? – kérdezzük.

„Sajnos a kérdés teljes mértékben átkerült a politikai térbe. Az ilyen jellegű árukapcsolásnak nálunk hagyománya van. Amikor néhány évvel ezelőtt az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) elkerült az Akadémiától az NKFIH-hoz, akkor is nagy felzúdulás volt. A Nature című lap például olyan felütéssel foglalkozott ezzel, hogy a magyar tudomány szabadságát elveszik, tönkreteszik” – mondja Gereben. Pedig, teszi hozzá Fekete Csaba, azóta már nemcsak magyar, hanem külföldi kutatók is döntenek több hazai tudományterületen, az idegtudományban például a tudományos zsűri fele neves külföldi kutató. Ez azért kedvező, mert nekik nincsenek helyi kötődéseik és kötöttségeik, amikor döntenek – nem számít, hogy ki kit ismer, kit nem szeretne megsérteni, és még véletlenül sem számít nekik, hogy kinek milyen a pártállása.

„Eltelt néhány év, és most már senki nem mondja, hogy bármi sérült volna, pedig akkor hatalmas volt a felháborodás.” Gereben azt is megjegyzi, hogy „a Natureben a helyesbítés nyilván helyhiány miatt maradt el”, és 2005-ből nem emlékszik a Széchenyi-szobor becsomagolására. „A Széchenyi-féle Akadémia-koncepciónak az intézethálózathoz egyébként sem volt soha semmi köze, nem is lehetett. A mostani változások pedig semmilyen módon nem érintik az MTA köztestületének működését” – teszi hozzá.

De ha több pénz jut tudományra, akkor kik tüntettek az Akadémiánál a kormány ellen? Felvetésünkre, hogy a demonstrálók között inkább társadalomtudósokat látunk, Gereben Balázs kifejti, hogy „a társadalomtudományokkal foglalkozók habitusuknál fogva is közelebb állnak ahhoz, hogy a médiában megjelenjenek”. Szerinte a sajtóból az rajzolódik ki, hogy az átalakítás tönkretétel, az akadémiai szférában mindenki tragikusan éli meg, aki pedig nem, az tehetségtelen, másodvonalbeli vagy jellemtelen, ami nem fedi a valóságot. Hozzáteszi: az átalakulással egyet nem értők között vannak, akiket jó szándékú szakmai meggyőződés vezet, és vannak olyanok is, akik az ügyet „politikai preferenciáik fénytörésén át nézik”.

„Ha próbálunk valamilyen kapcsolatban maradni a tényekkel, akkor kijelenthető, hogy a hazai kutatásfinanszírozási helyzet 2010 óta az alaptudományban sokkal jobb, mint előtte volt” – fogalmaz Gereben. A 2005 és 2010 közötti időszakból a hazai források nagymértékű elapadására emlékszik, ami „mára mintha többekben elhalványodott volna”. Akkor a kutatók „egészen lehangoló hazai finanszírozási viszonyokkal szembesültek”, érdemben külföldi, uniós és amerikai pályázatokból tudtak csak dolgozni. Ezzel szemben a hazai kutatási ráfordítások terén 2010 óta pozitív a trend; 2004-ben a magyar GDP kevesebb mint 0,9 százaléka ment ilyen célra, négy éve a ráfordítás már alulról súrolta az 1,4 százalékot, 2020-ra pedig elérné az 1,8 százalékot – teszik hozzá. Az NKFIH alaptudományi pályázatainak finanszírozása is nőtt, ami minden területet érint, emellett külön költségvetéssel kiemelt projektek is indultak, például a Nemzeti agykutatási program. Azonban még van hová fejlődni, mert például Németország a GDP 3 százalékát költi kutatás-fejlesztésre.

A NYUGATI MODELLHEZ KÖZELEDÜNK

A mostani átalakítás alapiránya egy inkább Nyugaton honos modell felé mutat – véli Gereben. „Nálunk az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat elnökét konszenzussal jelölte az MTA elnöke és a miniszter, az irányító testületbe is mindkét szervezet delegál” – magyarázza. Ez köztes megoldás, a francia CNRS-modellben a kinevezés a politika joga, a német Max Planck-hálózat szenátusa pedig maga dönt az elnök személyéről – teszi hozzá. Nálunk az Akadémiának tényleg nagyobb hatalma volt, mint a nyugati akadémiáknak? – kérdezzük a kutatókat, akik elmondják, hogy a magyar helyzetre nem igazán van példa a nyugati világban, más akadémiáknak, Ausztriát kivéve, nincs intézethálózatuk, az MTA helyzete inkább most kezd hasonlítani nyugati társaiéhoz. A vezető országok akadémiái nem menedzselnek intézethálózatokat, hanem „szakértelmüket felhasználva véleményükkel segítik a döntéshozókat, formálják a közvéleményt, és képviselik a tudomány világát az emberek felé” – teszi hozzá Gereben Balázs.

KREATIVITÁS VAN, INNOVÁCIÓ KEVESEBB

„Az alapvetően meghatározó tényező, hogy a nemzetközi termelési láncokba ki hol kapcsolódik be. Nagyon nem mindegy, hogy egy ország elsősorban a bérmunkában van jelen, vagy a magas hozzáadott értékű fázisokban, például a kutatásban, a fejlesztésben és az innovációban is” – mutatnak rá arra, hogy a tudományos kutatás szerepe a gazdasági fejlődésben óriási. Saját esetük meglátásuk szerint azt bizonyítja, hogy nagyon fontos a hazai alapkutatás és a rá épülő innováció minél erősebb lábakra állítása, s a kettőt nincs is értelme élesen különválasztani. Ráadásul „hányatott történelmünk ellenére sokszor nehéz körülmények között, hegymenetben is sikerült érdemi, a realitásokból nem levezethető tudományos teljesítményeket felmutatni. És persze találmányokat, amelyek haszna rendre máshol csapódik le.”

A kutatók intézetében néhány éve nemzetközi szakmai átvilágítás zajlott, amelyet a Nemzetközi Agykutatási Szervezet (IBRO) végzett egy szakemberekből álló csapattal. A külföldi elemzők akkor elmondták, „nem értik, ennyi pénzből hogyan lehet ennyi kutatási eredményt termelni, mert szerintük nem lehet, pedig lehetett – hangsúlyozza Fekete Csaba. – Az biztos, hogy a magyarokról külföldön is elterjedt az a kép, hogy kreatívak. Végzésem után ellenanyagot termeltünk a szekrényből összerakott nyúlketrecben. A rokonaim nyulait immunizáltam, mert nem volt pénz. A főnököm akkor értesült az ellenanyaggyártásról, amikor már a végeredményt, a megfestett metszeteket raktam elé.” A két kutató nem is tart újabb átvilágítástól, hiszen folyamatosan nemzetközi bizottságok igazolják intézetük és laboratóriumaik teljesítményét.

ARÁNYTALANSÁGOK AZ INTÉZETHÁLÓZATBAN

Az akadémiai botrányok arra is rávilágítottak, hogy jelentős színvonalbeli különbségek vannak egyes intézetek között. A kutatók nem szívesen nyilatkoznak más intézetekről, de elárulják, hogy „különböző működési kultúrák éltek egy intézethálózaton belül, eltérő szintű teljesítmény-kényszerrel és abbéli különbségekkel, hogy valakinek az intézeti állása a főtevékenysége vagy csak egy a sokból” – utalnak az akadémiai állásaik mellett egyéb tevékenységet végző egyes kutatókra. Elmondják, hogy a KOKI összköltségvetésében az Akadémiától kapott összeg nagyjából csak 25 százalékot tett ki, ez más intézeteknél viszont a 80-90 százalékot is elérte.

Százmillió felett jár azon betegek száma, akik pajzsmirigyhormon-pótlásra szorulnak. A pajzsmirigy fő terméke, a tiroxin a három leggyakrabban felírt gyógyszer egyike. A pajzsmirigyhormonok szintjének megváltozása sokszor drámai hatású, alacsony szintje mentális lassulást, lehangoltságot, folyamatos fáradtságérzést okoz, emelkedése fogyáshoz vezethet. A pajzsmirigyhormonoknak vannak olyan hatásaik, amelyeket jó lenne felhasználni, például hatékonyan mérséklik a koleszterinszintet, és a testtömegcsökkentésben is hatásosnak tűnnek. Azonban a megemelkedett pajzsmirigyhormonszintnek számos nem kívánt hatása is van például az idegrendszer és a szív-ér rendszer működésére nézve. A szabadalmaztatott „világító egér” arra alkalmas, hogy a segítségével az egyes szövetekben kialakuló pajzsmirigyhormon-hatást mérni lehessen, így lehetővé teszi, hogy a hormonok pozitív hatásait magában hordozó, de mellékhatásaik nélküli készítményeket lehessen tesztelni és fejleszteni.

A kutatók intézetében évente átlagosan 150 millió forintos lyuk keletkezett a költségvetésben, ami az Akadémiától érkező forrás és az intézet működtetéséhez szükséges igény közti különbségből adódott – az összeget pályázati pénzekből a kutatóknak kellett „összedobniuk”.Azon is megdöbbentek, amikor egyes intézetek azért fogalmaztak meg kritikát, mert nem tudnak a jövőben akadémiai ellátmányból utazni. Fekete Csabáék eddig sem tudtak. „Nálunk fel sem merülhetett, hogy a központi akadémiai ellátmányból utazzunk, mint ami miatt sajtófelháborodás volt az intézetfenntartási támogatások zárolásának időszakában, amikor valakinek elmaradt emiatt egy útja. Rácsodálkoztunk, hogy ezek szerint nem mindenhol saját pályázati pénzből utaznak…”

A kutatók intézete számos szóbeli elismerést kapott az Akadémiától is, ez a finanszírozásban már kevésbé látszott meg. „Külföldi versenytársainknál nem általános, hogy alapvetően nonprofit, köz- vagy alapítványi tulajdonban lévő intézményekben a villanyszámlára valót a kutatókkal finanszíroztatnák” – mutatnak rá.

RUGALMASABB RENDSZER JÖHET

„Egy rugalmasabb, a világ változásaira reflektálni képes és meritokratikusabb rendszerre van remény” – tekint a jövőbe Gereben Balázs. A kutatók még nem érzékelik a változást,  de bíznak abban, hogy létrejön a magyar innovációt segítő háttér is.
Nehézségből ugyanis a javuló folyamatok ellenére is van bőven: bár itthon mára világszínvonalú infrastruktúrát építettek orvosbiológiai kutatásokhoz, mivel jellemzően közalkalmazotti státusban, közalkalmazotti bértábla alapján kapják a kutatók a fizetésüket, egyre nehezebb motivált, kiemelkedő tehetségeket találni, hiszen a közalkalmazotti bértábla árufeltöltői fizetést ad egy kezdő kutatónak. Így félő, hogy elapad a tudományos utánpótlás. „Mivel kevés ország, legfőképpen az Egyesült Államok képes csak jelentős számban importálni minőségi kutatókat, Magyarország elsősorban a hazai felhozatalra kell hogy építsen, ideértve a kisebbségi magyarságot is, ráadásul ki kell képeznie a saját utánpótlását is, mert más nem fogja megtenni nekünk ezt a szívességet” – hangsúlyozzák, de megemlítik, hogy az Eötvös-hálózat vezetése a hírek szerint tudatában van a problémának. 

A címlapképen: Gereben Balázs és Fekete Csaba. Fotó: Ficsor Márton

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.