Oroszország anyácska a végtelen tundrákon

Tizenkilencedik századi megszületésével a fotográfia tett egy hatalmas szívességet a festészetnek azzal, hogy felszabadította a valóságábrázolás kényszere alól. Igaz, idővel a fotográfia is eljut az absztrakcióig, miközben a festészet néha versenyre kel az optikai képalkotásnak akár az emberi szem érzékelését is meghaladó realizmusával. A fotográfia a festészet kistestvéréből éppen csak autonóm képalkotó műfajjá kezd válni akkor, amikor az eredendően vegyész, mellesleg műkedvelő fotográfus Szergej Prokugyin-Gorszkij a cári Oroszország utolsó éveiben egy vagonnyi fotográfiai felszereléssel és komplett laborral indul neki a végtelen orosz tájnak, utazó fotográfussá válik, hogy dokumentálja a soknemzetiségű birodalmat, és ebben maga a cár atyuska is támogatja.

Ráadásul Prokugyin-Gorszkij egy olyan – a korábbi színes fotográfiai kísérletek nyomán, de – saját maga által kifejlesztett színes technikával dolgozik, amely tulajdonképpen egyedülálló a maga nemében. Eljárása az additív színkeverésre épül, ami azt jelenti, hogy speciális kamerájával 9 × 24 centis üvegnegatívokra vörös, zöld és kék színszűrőkkel egymás után három felvételt exponál egyazon beállításról. Az elkészült fotográfiákat később vetített előadásokon mutatja be közönségének, mivel eredendően a fényszínek összeadásával lesznek színesek képei. Emellett színes nyomatok is készülnek a nyersanyagokból, amelyeket Prokugyin-Gorszkij a saját maga által szerkesztett szaklapban publikál.

Az Orosz Birodalomban ezekben az években az addig általánosan ismert világ az adott társadalmi státus határozott függvényében legfeljebb a szomszédos falvakig, a téli szentpétervári bálokig, kivételes esetben pedig Párizsig, esetleg Biarritzig terjed. „Oroszország anyácska” a képek bemutatásának pillanatától már Közép-Ázsia egzotikumában, a Kaukázus hegyei között, valamint a Távol-Kelet végtelen tundráin is életre kel. Persze ez világjelenség ekkoriban, hiszen csak idehaza és már évtizedekkel korábban Orbán Balázs a Székelyföldet, Divald Károly a Tátrát, Erdélyi Mór pedig nagyjából Prokugyin-Gorszkijjal egy időben a teljes Magyarországot fotografálja szisztematikus alapossággal. A képalkotás demokratizálódása mellett így addig soha nem látott mértékben és gyorsasággal nyílik ki a világ, ehhez hasonló euforikus élményben csak majdnem száz évvel később, a webkettő elterjedésének köszönhetően lesz része az emberiségnek.

Prokugyin-Gorszkij fotográfiáin rendre tolsztoji meg csehovi figurák pózolnak az orosz társadalom legkülönbözőbb rétegeiből, s találkozunk tűzoltók, prémvadászok, matrózok, csillagászok és krumplit vető ortodox szerzetesek csoportképeivel is; egy Karéliában készült 1915-ös képen pedig csukaszürke k. u. k. egyenruhát viselő hadifoglyok, köztük magyar bakák néznek a fényképezőgép lencséjébe. Ahogy aztán távolodunk a fővárosoktól, tényleg megjelennek az egzotikus vidékek, a cári kitüntetésekkel gazdagon dekorált közép-ázsiai hadurak, és a sokszínű birodalom nemzetiségei is sorra feltűnnek. Ők testtartásukban és viseletükben ekkor még évszázadok archaikus gesztusait és szokásait őrzik. Statikus pózaik a fotóműtermekben már kialakult frontális beállításokból erednek, ugyanakkor a fotográfus mindenkit a szabadban, saját autentikus közegében fényképez. Nyilvánvaló esztétikai érzékén túl minden egyes felvételről visszaköszön Prokugyin-Gorszkij dokumentarista érzékenysége is.