Lechner és az idilli… Kőbánya?!

Pedig Kőbánya 120-140 éve kedvelt vigalmi hely volt, bájos szőlősorokkal, hűs borpincékkel és árnyas kertvendéglőkkel, ahová a pesti közönség vonattal érkezett az Eiffel-féle Nyugatiról, s ahol aztán a helyi serfőző tevékenység is beindult, és tart a mai napig.  A kockás terítős képhez mindazonáltal a klasszicizmus, szecesszió és eklektika néhány remek építménye is hozzátartozik, melyekben a kereskedelmi életre pezsdítően ható, finom kosztú fogadóikat működtették a kor ügyesei. Ritkán gondolunk erre, és nem a kerülethez kötjük őt, de Lechner Ödön (1845–1914), a magyar szecesszió és népi ornamentika jeles alakja lényegében kőbányai volt. Itt építette fel az ország máig legszebb gimnáziumi épületét és plébániatemplomát, s itt volt a családi téglagyár, amely nemcsak anyagilag biztosította a művészpálya kiteljesedését, de az ifjúkori tanulás, kísérletezés színtere is volt.

A szocializmus idején az elhagyott agyagbányában a Kőbányai Sörgyár kék-sárga labdarúgó-szakosztálya működött. Aztán rozsdaövezetté vált, most meg szóba került, hogy valami emléket állítsanak itt Lechneréknek. De miféle örökséggel sáfárkodhatunk? Van-e remény ott, ahol az ostoba zárt sörgyári technológia miatt a frissen főzött maláta édes illata már sohasem fogja beborítani a macskaköves utcákat? A századforduló utáni iparosítás gyorsan eltüntette a szőlőt a kőbányai dombokról, a gyárak tövében a nyomor ütött tanyát. A Lechner-telepen százötven tót (értsd: szlovák, lengyel, ruszin) és olasz család élt, s a földbe süllyesztett szoba-konyhákban három-négy gyereket neveltek a generációk. Amikor a nyolcvanas években kerületszerte végeztek e kolóniák felszámolásával – emléküket a Kopaszkutya című film őrzi –, velük együtt eltűnt az utcai élet is, mert a panelba költözőket már csak a videó érdekelte.