„Körém nőtt ez a kővilági otthon”

Amit Dresch játszik, hitvallás. Kerek-egész felelet, döbbenek rá, miközben a Prana szól a kocsiban odafele, a Ritka madár című 2009-es album, veszettül lüktet, a végére olyan tudatmódosulást okoz, hogy egyetlen önátadással, nyitott szívvel megejtett meghallgatás után sem állnak össze többé a sejtek ugyanazzá a képletté. A neki ítélt díjak, a róla szóló kritikákban halmozott legek, de még az sem mond el valójában semmit Dresch láthatatlan lélekfaragó munkájáról és annak a tudatalatti legmélyéig hatoló jelentőségéről, hogy néhány éve aláírásgyűjtés indult azért, kapja meg végre a legmagasabb művészi kitüntetést, a Kossuth-díjat. A csendek a koncerteken, két szerzemény között beszédesebbek. „Úgy érzem, a mai embernek hiányzik az a szerves, tisztán áttekinthető rendszerben építkező zenekultúra, amely például a tradicionális indiai zenére vagy elődeink erdélyi muzsikájára jellemző. Ugyanakkor úgy tűnik, jelenleg képtelenek vagyunk egy ilyen szintű új zenei rendszer megalkotására, így a már meglévőkből próbáljuk darabonként összerakosgatni a fontosnak tartottakat. Ennek az »összelapátolásnak« az eredménye óhatatlanul egy töredékes kultúra” – írja valamelyik lemeze kapcsán. Érdekes kérdést vet fel egy minden ízében töredékes korról, azt meg tegye hozzá, akinek van füle, hogy a válasz Dresch maga. Zenei alkímia. Dresch Mihály e világi jelenlétének köszönhető például az a zenetörténeti jelentőségű huncutság is, amikor az amerikai jazz élő legendája, Archie Shepp szaxofonjából erdélyi zene szaladt ki. Magyar bebop. Közös lemez őrzi, a 2002-es Hungarian bebop: fásultság, közöny, krónikusan alacsony rezgésszám ellen receptre kellene írni. Dresch közel negyven lemezen szerző vagy társszerző. Van miből mazsolázni.

A MEGÉRKEZÉS HELYE: A SALFÖLDI PAJTA

– Kisfröccs?
– Rizlingből, köszönöm, elfogadom. Elnézést, hogy késtem, de…
– Na akkor ülj csak le, jó lesz itt, a diófa alatt. Meglátod, megérkezel. Aztán kérdezhetsz – fogad törzsasztalánál, ahol arra kérem, mutassa be az ő Káli-medencéjét. Öreg diófák, fapadok, tisztes udvar, rendes ház. Korszerűtlen nyugalom. Dresch törzshelyét, a salföldi Pajta Galériának otthont adó régi parasztházat a World Press Photo-díjas Török László fotográfus és felesége vásárolta meg a lepusztult Káli-medence visszafoglalásának első hulláma idején, 1984-ben. Azóta itt élnek. Talán nincs olyan művész a környéken, aki ne fordult volna meg itt, több tucat alkotó munkáival is kötődik a Pajtához. Konokul ellenáll a Káli-medencét Budapest idényszerű kiterjesztésévé hipszterizáló nyomásnak, miközben gond nélkül elfröccsözgetnek itt egymás mellett környékbeli polgármesterek, beeső bringások, a fővárosi fősodorból kicsekkolt értelmiségiek és a vidék visszafoglalásának valamely hullámával a Káli-medencében kikötött művészek. A Pajta korszakok és törésvonalak felett álló találkozóhely, ikonikus közösségi tér.
– Bárhonnan jövök, itt megállok. Kisfröccs. Pár perc. Enélkül el sem tudom képzelni a megérkezést. Annyira hiányoznak az országból a mágikus energiájú, megérkezésre, jelenlétre késztető helyek. Talán a csárdák tudták ezt egykor. Már akkor nyitott és befogadó tér volt a Pajta, amikor először erre fújt a szél a nyolcvanas évek elején. Török Laci barátom mindjárt zenélni is elhívott egy Szent Máté-napi búcsú idején. Az életemnek ez a második fele elképzelhetetlen lenne a kőtenger, a salföldi pálos kolostorrom, a Kisörspusztára vezető út, a Káli-medence nélkül – mondja Dresch Mihály, de már csúszunk is vissza a múltba, a Káli-kaland legelejére.

„AZ ÉN SORSOM EGY MAGNÓKAZETTÁN MÚLT”