Mélyvilágok – Magasles

Azt mondja egy barátom, hogy meg kéne írnom a hajléktalanszállós történeteimet, legalább azért, hogy némi ellensúlyt adjanak a szokásos, „éteri” írásaimnak. Ne mindig csak az erdő, a táj, a magány, a csend, az elmúlás és az örökkévalóság legyen, hanem legyen valami az emberi mélyvilágból, a már-már emberalatti sötétből is. Jó néhány ilyen sztorit egyébként megírtam már az évek során, de kétségtelen, hogy az igazán súlyos ügyeket igyekeztem nem megírni. Egyszerűen nem vitt rá a lélek. 

Az emberi nyomor irodalma bőséges, de igazi irodalommá elég ritkán nemesül. Most hirtelen két könyv ugrik be, Sinka Istvántól a Fekete bojtár vallomásai, és Tar Sándortól A mi utcánk. Lehetne még emlegetni néhány művet, de minek. E két könyv nem öncélú és hatásvadász, nem nyomorpornóban utazik, hanem hitelesen tár fel olyan világokat, amelyekről a legszívesebben tudni sem akarnánk. Sinka regénye a huszadik század első éveinek tanyasi nyomorát, Tar Sándoré a kádári Magyarország nyomasztó vidéki atmoszféráját tárja fel. Sinka könyve egy archaikus, azóta jóformán eltűnt, kegyetlen és kietlen életről beszél. Tar Sándornál is megvan a kietlenség, de ez a kietlenség nála a hatvanas évekre a kockaházakba és a presszókba költözött, fekete-fehér képernyők elé. Nem tudom, melyik a nyomasztóbb a kettő közül. Maradjunk annyiban, hogy mindkettő nagyon nyomasztó. A Tar-féle világ ismerősebb, ez még ma is megvan. Egyes elemei ugyan eltűntek már, de a helyükre lépő motívumok cseppet sem segítettek a helyzeten. 

Persze általánosító ez a „vidékezés”, nehéz erről árnyaltan beszélni. Magyarországon amúgy is szép hagyományai vannak a vidéken élők lenézésének. Elég, ha csak a legutóbbi országgyűlési választásokat követő megfejtés-cunamik jutnak eszünkbe, amelyek jó része arról szólt, hogy a vidéki, tudatlan és fogatlan tahók voksai tartják hatalomban a Fideszt, nélkülük rég lehúzhatták volna magukat a vécén. A kifinomult, nyugatos és művelt urbánus középosztály hajlamos ekként tekinteni arra a sötétnek és barbárnak tartott tájra, amit nem kevés malíciával vidéknek nevez. Ez az urbánus társaság – tisztelet a kevés kivételnek – alig tud valamit a vidékről, legfeljebb a Káli-medence, az Őrség és a Dunakanyar utóbbi időkben agyonhájpolt és „szexi” településeit ismeri, de azokat is csak azért, mert valamelyik haver ott vett parasztházat, vagy ott épített elvonulós „kabint”. 

Ez is általánosítás, tudom, de jócskán van alapja. A magyar vidék lelkivilágáról és mentális állapotáról manapság alig hallani bármi értelmeset. Vagy felfelé, vagy lefelé van stilizálva szinte minden, ami a magyar vidékkel kapcsolatos. Vagy rosszul öltözött suttyók, ad absurdum „véglények” (copyright by Tarr Béla) világaként tűnik fel, akik egyenként és összességükben is menthetetlenek, vagy a két világháború közötti népszínművekre jellemző módon, egyfajta sikertörténet kereteként. A magyar falu ma nincs jelen a közbeszédben, legfeljebb hivatkozásként, különféle politikai és ideológiai szándékok mentén jelenik meg. A Budapest és a magyar vidék közötti szakadék áthidalhatatlannak látszik, legalábbis eddig minden erre irányuló próbálkozás csődöt mondott. Sőt, ez a szakadék egyre mélyül. A már emlegetett nyugatos értelmiség meg sem próbálja megérteni a vidéket, a vidék pedig – érzékelve a lenézést és az arroganciát – önérzetesen még jobban magába fordul, csendesen vagy hangosan átkozódik, sértetten és dacosan éli a maga életét. 

A világ végezetéig ismétlődő, kétharmados választási győzelmek előérzetétől gyötört bölcsészek és jurátusok vigyázó szemüket különféle nyugat-európai metropoliszokra emelik, de sajnos hiába, mert az ottani, képzelt barátaik mással vannak elfoglalva. Egy külön merengést érne meg, hogy pontosan mivel. Tar Sándor és Sinka István ma is élő hősei pedig semmit nem értenek az egészből, sem a bulinegyedből, sem a metropoliszokból, de a falunapon olykor a főtéren feltűnő képviselő úr ünnepi szózataiból sem. Élni szeretnének, jövőre kicsit jobban, mint idén. Semmi dolguk nincs a nemváltással vagy a szabadságjogokkal, a cancel culture-ral vagy a safe space-szel. Ha valaki ilyesmikkel jön elő nekik, azt kinevetik. Mi a szarról beszélsz te itt, öcsém. 

Jaj, messzire elbolyongtam ezen írás tulajdonképpeni tárgyától. A barátom kedvéért gyorsan fel is skiccelek egy történetet két hajdani hajléktalanszállós „ügyfelemről”, Béláról és Laciról. Béla hatvan felé járt, amikor megismertem. Különféle lopások, rablások és testi sértések miatt legalább húsz évet ült börtönben, több részletben. 

Úgy tíz évvel ezelőtt épp az aktuális börtönbüntetését töltötte, amikor egy napon új rabot költöztettek a cellájába. Fiatal gyerek volt az új fogvatartott, még harmincon innen. Eleinte nem nagyon beszélgettek, de egy idő után csak szóba álltak egymással, nem volt más választásuk. E beszélgetések során Béla egyszer csak rájött, hogy cellatársa, Laci valójában a fia. Összeállt a puzzle, az időpontok stimmeltek, és amikor Laci megmondta édesanyja nevét, Béla előtt felderengett egy nő arca, akivel annak idején egy kocsmában találkozott. Egyéjszakás kaland volt, soha többé nem látta. 

Vagy ha mégis kiötölt volna ilyet, erős túlzásnak, didaktikus megoldásnak érezné az olvasó.  Nagy volt az öröm, és miután szinte egy időben szabadultak, együtt is maradtak. Illetve majdnem. Béla a hajléktalanszállóra költözött szabadulása után, Laci viszont összejött egy nővel, aki történetesen ugyanabban az utcában élt, ahol a hajléktalanszálló is volt. A nő férje a változatosság kedvéért börtönben ült. Laci gyakran látogatta apját a szállón, együtt csatangoltak a városban. Laci barátnőjének volt egy tíz év körüli fia. Egy vézna, riadt tekintetű gyerek, aki sok mindent látott már, leginkább olyasmiket, amiket nem kellett volna látnia. Bélának és Lacinak egy napon remek ötlete támadt. 

És hát mit lehet kezdeni egy gyerekkel? Például azt, hogy felkínálják arab büféseknek, akik a legnagyobb örömmel élhetik ki rajta rendhagyó vágyaikat. Így is tettek. A gyerek hozta a pénzt, ami nem volt jelentős bevétel, arra mégis elég volt, hogy meglegyen belőle a napi két liter bor, és hozzá valami harapnivaló. Olykor még gírosz is jutott nekik az arab büfések nagylelkűségének csalhatatlan jeleként. Egy darabig ez volt az ügymenet, csak balszerencséjükre valahogy mégis híre ment a dolognak. A vége az lett, hogy Béla és Laci ismét börtönbe került. Azt nem tudni, hogy egy cellába-e, mint a régi szép időkben. A gyerek anyja állítólag semmit sem tudott az egészről, róla nem is tudok semmi közelebbit. A gyereket állami gondoskodásba vették, de arra nem mernék nagy tétben fogadni, hogy valaha is hasznos tagja lesz a társadalomnak. Valójában bele sem merek gondolni, miféle élet vár rá. 

Hát, dióhéjban ennyi. Remélem, ezzel sikerült némiképp kiegyensúlyozni írói életművemet, hogy ne mindig csak az éteri merengések serpenyőjébe pakoljak valamit.

(FOTÓ: HAJDÚ D. ANDRÁS - ORIGO)