Azt mondja egy barátom, hogy meg kéne írnom a hajléktalanszállós történeteimet, legalább azért, hogy némi ellensúlyt adjanak a szokásos, „éteri” írásaimnak. Ne mindig csak az erdő, a táj, a magány, a csend, az elmúlás és az örökkévalóság legyen, hanem legyen valami az emberi mélyvilágból, a már-már emberalatti sötétből is. Jó néhány ilyen sztorit egyébként megírtam már az évek során, de kétségtelen, hogy az igazán súlyos ügyeket igyekeztem nem megírni. Egyszerűen nem vitt rá a lélek.
Nem vagyok híve a nyomorpornónak, nem tudom elviselni, ízléstelennek találom.
Az emberi nyomor irodalma bőséges, de igazi irodalommá elég ritkán nemesül. Most hirtelen két könyv ugrik be, Sinka Istvántól a Fekete bojtár vallomásai, és Tar Sándortól A mi utcánk. Lehetne még emlegetni néhány művet, de minek. E két könyv nem öncélú és hatásvadász, nem nyomorpornóban utazik, hanem hitelesen tár fel olyan világokat, amelyekről a legszívesebben tudni sem akarnánk. Sinka regénye a huszadik század első éveinek tanyasi nyomorát, Tar Sándoré a kádári Magyarország nyomasztó vidéki atmoszféráját tárja fel. Sinka könyve egy archaikus, azóta jóformán eltűnt, kegyetlen és kietlen életről beszél. Tar Sándornál is megvan a kietlenség, de ez a kietlenség nála a hatvanas évekre a kockaházakba és a presszókba költözött, fekete-fehér képernyők elé. Nem tudom, melyik a nyomasztóbb a kettő közül. Maradjunk annyiban, hogy mindkettő nagyon nyomasztó. A Tar-féle világ ismerősebb, ez még ma is megvan. Egyes elemei ugyan eltűntek már, de a helyükre lépő motívumok cseppet sem segítettek a helyzeten.
A vidék Magyarországát járva ma is számtalanszor érezhetjük úgy, mintha Tar Sándor valamelyik novellájába érkeztünk volna meg.
Persze általánosító ez a „vidékezés”, nehéz erről árnyaltan beszélni. Magyarországon amúgy is szép hagyományai vannak a vidéken élők lenézésének. Elég, ha csak a legutóbbi országgyűlési választásokat követő megfejtés-cunamik jutnak eszünkbe, amelyek jó része arról szólt, hogy a vidéki, tudatlan és fogatlan tahók voksai tartják hatalomban a Fideszt, nélkülük rég lehúzhatták volna magukat a vécén. A kifinomult, nyugatos és művelt urbánus középosztály hajlamos ekként tekinteni arra a sötétnek és barbárnak tartott tájra, amit nem kevés malíciával vidéknek nevez. Ez az urbánus társaság – tisztelet a kevés kivételnek – alig tud valamit a vidékről, legfeljebb a Káli-medence, az Őrség és a Dunakanyar utóbbi időkben agyonhájpolt és „szexi” településeit ismeri, de azokat is csak azért, mert valamelyik haver ott vett parasztházat, vagy ott épített elvonulós „kabint”.
Levendulabokrok, rozé, flekkenezés, ízlésesen filterezett fotók az Instán, háttérben a Szent György-hegy vagy a Prédikálószék.
Ez is általánosítás, tudom, de jócskán van alapja. A magyar vidék lelkivilágáról és mentális állapotáról manapság alig hallani bármi értelmeset. Vagy felfelé, vagy lefelé van stilizálva szinte minden, ami a magyar vidékkel kapcsolatos. Vagy rosszul öltözött suttyók, ad absurdum „véglények” (copyright by Tarr Béla) világaként tűnik fel, akik egyenként és összességükben is menthetetlenek, vagy a két világháború közötti népszínművekre jellemző módon, egyfajta sikertörténet kereteként. A magyar falu ma nincs jelen a közbeszédben, legfeljebb hivatkozásként, különféle politikai és ideológiai szándékok mentén jelenik meg. A Budapest és a magyar vidék közötti szakadék áthidalhatatlannak látszik, legalábbis eddig minden erre irányuló próbálkozás csődöt mondott. Sőt, ez a szakadék egyre mélyül. A már emlegetett nyugatos értelmiség meg sem próbálja megérteni a vidéket, a vidék pedig – érzékelve a lenézést és az arroganciát – önérzetesen még jobban magába fordul, csendesen vagy hangosan átkozódik, sértetten és dacosan éli a maga életét.
A Fideszre szavazó műveletlen, falusi tömegek rémképe lebeg a budapesti bulinegyed felett.
A világ végezetéig ismétlődő, kétharmados választási győzelmek előérzetétől gyötört bölcsészek és jurátusok vigyázó szemüket különféle nyugat-európai metropoliszokra emelik, de sajnos hiába, mert az ottani, képzelt barátaik mással vannak elfoglalva. Egy külön merengést érne meg, hogy pontosan mivel. Tar Sándor és Sinka István ma is élő hősei pedig semmit nem értenek az egészből, sem a bulinegyedből, sem a metropoliszokból, de a falunapon olykor a főtéren feltűnő képviselő úr ünnepi szózataiból sem. Élni szeretnének, jövőre kicsit jobban, mint idén. Semmi dolguk nincs a nemváltással vagy a szabadságjogokkal, a cancel culture-ral vagy a safe space-szel. Ha valaki ilyesmikkel jön elő nekik, azt kinevetik. Mi a szarról beszélsz te itt, öcsém.