Dresch Mihály Reptető című lemezéről – Jó ez

Dresch Mihályról nem nagyon lehet már újat írni. Persze a dicséretből soha nem elég, főként akkor, ha dicséretünk tárgya alaposan rá is szolgált. Munkásságáról megemlékeztünk már több alkalommal ezeken a hasábokon, illetve a lap elektronikus felületén. Nem szoktam önmagamat idézni, most mégis előbányásztam, hogy mit írtam a Dresch Vonós Quartet előző, 2021-ben megjelent Ongaku című lemezéről: „Elképesztő technikai tudással párosuló improvizációk. Ahogy a népzenét a saját képére formálta, de úgy, hogy attól az eredetisége, az autentikussága megmaradt. Úgy értelmezi át a »parasztzenét«, hogy közben mégis a forrás közvetlen közelében jár. Művészetének egyik legfontosabb üzenete talán az, hogy megmutatja, mennyire élő és használható a hagyomány. Hogy mindez nem vitrinbe való, nem múzeumok félhomályába és szakkönyvek lábjegyzetei közé.”

Mindezt új lemezének kapcsán is ugyanígy leírhatnám. A Reptető ott folytatja, ahol az Ongaku abbahagyta, és nagyon jól van ez így. Persze volt közben a tavaly megjelent Live in London című lemeze is, igaz, az klasszikus kvartett felállásban készült, és azon inkább zenéjének jazzközeli aspektusai kerültek előtérbe. A Reptetőn is kvartettet hallunk, de egészen másfélét. Nincs benne dob például. Van nagybőgő (Bognár András), cimbalom (Zimber Ferenc), brácsa (Csoóri Sándor) és fuhun, tárogató, szaxofon (Dresch Mihály).

Egy népzenét játszó együttesről beszélünk tehát, olyanról, amely egyszerre játszik és nem játszik népzenét. Mert Dresch varázslatának lényege éppen ebben áll, ebben a „kvantumállapotban”. Ami a Reptetőn hallható, az magyar népzene a legjavából, pedig nem klasszikus magyar népzenét hallunk, hanem saját szerzeményeket. Ilyen az, amikor a már fentebb emlegetett hagyományba életet lehel valaki, amitől az ragyogni kezd.