Dizájnersztorik Kőbányán

„És ha újra elcsábulsz, látva a régi helyszínt, felidézve a fless örömét?” – kérdezem hirtelen támadt aggodalommal, lelkifurdalással a két éve gyógyult szerhasználót, Hős utcai kalauzomat. A református drogmisszió autójával már a célkerületben járunk: ez itt Kőbánya.

„Dehogy fogok besóvárogni – nevet Szilveszter, egy szelíd beszédű, harmincnégy éves fiatalember –, inkább még jobban meg fog bennem erősödni, honnan jöttem ki, miből álltam föl. Nem akarok újra hajléktalanná válni, ötvenkilós lenni, lopni vagy kéregetni az anyagért. Más kérdés, hogy bár még oda se értünk, jobban ver a szívem, izzad a tenyerem, mert beugrik az orrfacsaró ürülékszag. A Hős utcában lehetett nullahuszonnégyben megkapni a dizájnert. Beugrik a lépcsőházi félelem emléke, hogy jó vagy rossz cuccot kapunk, a fless mellett a parafless, hogy a rendőr igazoltat, és kiszóratja velem az egészet… Nem attól féltünk, hogy meg fog büntetni, hanem hogy nem tudunk beszívni, és akkor jön a kattogás, a rosszullét. De olyan is volt, hogy a másodikon lakó díler kést fogott a torkomra, mert midenki saját magának akarja megtartani a korábbi vásárlóit…”