Anyák, gyerünk a közéletbe!

A postaládából kézzel írt névtelen levélke pottyan elém, melyben „fideszes senki” megszólítással hosszas dörgedelem következik arról, hogy mint független, de polgári-keresztény elkötelezettségű önkormányzati képviselőjelölt „hazug, csaló gazemberként” bizonyára stadiont építenék a falunkba; s arról, „miképp fogok majd a gyerekeim szemébe nézni, ha mindezt felfogják”. A kampány hajrájában, ebédfőzés és ajánlószelvény-gyűjtés közt az emberek mentális állapotán szomorkodva azon morfondírozom, vajon túlzott bátorság-e négygyerekes családanyaként belépni bármilyen (kicsi) politikai küzdőtérre is, veszélyeztetve ezzel családom nyugalmát. Vagy épp az én feladatom is lenne változtatni a közélet stílusán? S hogy vajon felmerülnének-e ugyanezek a kérdések bennem férfiként vagy gyerektelenül?

Nem, most nem a megszokott mantra következik a nők diszkriminációjáról és az üvegplafonról, hisz nincs semmilyen jogi akadálya a hölgyek közéleti részvételének. Ugyanakkor a magabiztosság tekintetében még mindig megragadható a különbség a nők, s főleg az anyukák és a társadalom többi felnőtt tagja között, amelynek eltüntetésében a fentihez hasonló színvonalú levélkék olvasása bizony nem segít. Sok anyatársam van, aki érdeklődve követi a közélet eseményeit, és nemcsak markáns véleménye van, de figyelemre méltó megoldási javaslatokkal is előáll: olyanokkal, amelyek ténylegesen az adott közösség épülésére szolgálnának. Teszik ezt azért is, mert fontos számukra a jövő, hiszen a gyerekeik életének minősége is múlik rajta. Ezekben az anyukákban azonban – bár teregetés közben kis híján alkotmányoznak – fel sem merül, hogy kipróbálják magukat a helyi vagy országos közéletben. Mert a közélet stílusa sokszor elbukna egy homokozói gyerekcsörtével összehasonlítva is. És önbizalomban – annak kapcsán, hogy mindezen változtatnunk lehetne – nagy hiány van.