Az EU olyan egyezményt kötött, mint egy nagy katonai háború vesztese

Peking, 1858

1858 júniusának fülledt napján Pekingben a császári udvar tagjai, megcsontosodott méltóságukba kapaszkodva, egy asztalnál ültek a brit, francia és amerikai követekkel. Az ágyúk már elhallgattak, de a füst még ott gomolygott a fejük felett

A Tiencsini szerződés aláírásának percei ezek. Kikötők nyílnak meg, vámok szűnnek meg, az ópiumkereskedelem legális lesz. A nyugat diktál, kelet pedig aláír. Ez nem csupán Kína szuverenitásának végét jelentette, hanem annak is tankönyvi példája lett, hogyan kényszeríthet egy nagyhatalom egyoldalú kereskedelmi feltételeket egy másikra.

Skócia, 2025. július 27–28.

Július végén, Skócia ködös lankáin egy tárgyalóasztal mellett nagyon hasonló tárgyalás zajlott. Csak most nem ágyúk, hanem vámok voltak a fegyverek.

Donald Trump és Ursula von der Leyen feszült tekintettel ültek egymással szemben a skóciai találkozón. A tét óriási volt. Az Egyesült Államok augusztustól 30 százalékos vámtarifát helyezett kilátásba az uniós termékekre, és 50 százalékos sarcot az acélra és az alumíniumra. A levegőben ott lebegett a kereskedelmi háború réme, amely mindkét gazdasági tömböt megtépázhatta volna.

A megállapodás fő pontjai végül így alakultak:

• Az EU-termékekre 15 százalékos tarifa lép életbe,
• A repülőgépipar, a félvezetőgyártás, a vegyipari alapanyagok, a gyógyszeripar, bizonyos kritikus nyersanyagok és egyes mezőgazdasági termékek vámmentességet kaptak,
• Maradt az 50 százalékos büntetővám az acélra és az alumíniumra,
• Az EU vállalta, hogy 2028-ig 750 milliárd dollárért vásárol amerikai energiát (ez a 2024-es érték tízszerese),
• Az EU 600 milliárd dollár értékű beruházást vállalt az Egyesült Államokban,
• Az unió kötelezettséget vállalt amerikai fegyverek és katonai eszközök vásárlására.

Az EU célja egyértelmű volt; elkerülni egy pusztító kereskedelmi háborút. Az alku ára azonban súlyosnak bizonyult.

Az EU korábbi álláspontja

Brüsszel korábban azt remélte, hogy 0–10 százalékos vámtarifákban sikerül majd megállapodnia, ami egyben azt is magába foglalta volna, hogy az acél és az alumínium vámja is jelentősen csökken. Emellett sem ekkora energiavásárlásról, sem ilyen volumenű beruházásokról nem volt szó. Ehhez képest a mostani alku magasabb vámokhoz, óriási amerikai energiafüggőséghez és komoly európai pénzügyi kötelezettségvállaláshoz vezetett.

Kinek kedvez a megállapodás?

Az egyezmény egyértelmű nyertese az USA. 2028-ig garantált piaca lesz az energiaexportjának, az uniós beruházások pedig munkahelyeket teremtenek az Egyesült Államokban. Emellett a katonai ipar is jelentős megrendelésekhez jut a jövőben.

Bár sikerült megőrizni néhány kulcsiparág vámmentességét, de az ár az energiafüggőség növekedése, beruházási kényszer és hadiipari függés lett. Amikor pedig egy egyezmény több kaput zár be, mint amennyit kinyit, akkor nem a béke, hanem a kiszolgáltatottság szerződését írták alá.

Történelmi párhuzamok

A történelem lapjain számos olyan pillanat akad, amikor egy-egy béke vagy egyezmény valójában nem a kölcsönösségről, hanem a győztes fél akaratának ráerőltetéséről szólt. 1858-ban a Tiencsini szerződés Kínát kényszerítette térdre. A kikötői megnyíltak a nyugati kereskedelem előtt, extraterritoriális jogok születtek, és az addig zárt birodalom elveszítette gazdasági szuverenitását. Ez a kép kísértetiesen hajaz a maira, amikor az Európai Unió egy modern nyitott ajtók politikába kényszerült, ahol a feltételeket a másik fél diktálja.

Hasonlóan egyenlőtlen alku volt a Frankfurti béke 1871-ben, amikor a porosz–francia háború végén Franciaország kénytelen volt iparilag és pénzügyileg is kapitulálni a győztes Németország előtt. Az EU mostani helyzete ehhez is hasonló. A pénzügyi és ipari kötelezettségek nagyon hasonlóak ahhoz, mintha jóvátételt fizetne az Egyesült Államoknak.

1905-ben a Portsmouth-i békében Oroszország súlyos stratégiai veszteségeket szenvedett el Japánnal szemben. A mai helyzetben az Európai Unió ugyancsak elveszítette egyik kulcsfontosságú stratégiai eszközét, az energiapolitikai és beruházási döntései feletti szabad döntés jogát.

1919 Versailles-jában a győztesek által rákényszerített jóvátételek és gazdasági korlátok évtizedekre megnyirbálták Németország mozgásterét. Bár most nem dörögnek ágyúk, a jelenlegi megállapodás feltételei ugyanolyan kényszerűnek és aszimmetrikusnak tűnnek. 

Ki tárgyalt jól?

Az Egyesült Államok gazdasága erősödik, miközben az EU politikai megosztottsággal, gyenge növekedéssel és energiaválsággal küzd. Trump tárgyalási stratégiája könyörtelen volt. Először a maximális nyomás jellemezte, majd számára kedvező „kompromisszumos” javaslat következett. Ez a tárgyalási stílus az üzleti világából érkezett a diplomáciába.

Az EU ezzel szemben konfliktuskerülő stratégiát követett. Mindenáron el akarta kerülni a vámháborút, még ha ennek az ára stratégiai engedmények sora is. A rosszul előkészített, gyengén véghezvitt tárgyalás végeredménye azonban hosszú távon fogja kísérteni az európai gazdaságot, és a lakosságot.

Mi a tanulság?

Ez az egyezmény nem egyenrangú partnerek közötti megállapodásnak tűnik, hanem egy politikai-gazdasági kényszerhelyzet eredményének. Az EU veszített a tárgyalóerejéből, és ennek ára a gazdasági függőség lett.

A történelem arra figyelmeztet, hogy a gazdasági függőség évtizedekre meghatározhatja egy kontinens mozgásterét. A skóciai asztalnál most nemcsak vámtarifákról döntöttek, hanem Európa jövőjének kereteit rajzolták át.

A cikk szerzője az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője és a BCE docense.

Nyitókép: Brendan SMIALOWSKI / AFP