Munkahelyeink sorsa, a Terminatorok, társak helyett MI-asszisztensek – így forgatja fel életünket a mesterséges intelligencia

Muszáj feltennem a kérdést: mekkora az esélye annak, hogy a mesterséges intelligencia egyszer csak öntudatra ébred, és esetleg úgy dönt, hogy a világnak nincsen szüksége ennyi emberre?

Ez annyiban elképzelhető, hogy már sokan elképzelték (nevet). Én a szakmának azt a részét képviselem, amelyik sűrűn felhívja a figyelmet a tényleges kockázatokra és mellékhatásokra, amikkel ez a technológia jár. Vannak fejvakarásra okot adó jelek, de a technológia jelen állása szerint viszont az öntudatra ébredő robotokról szóló spekulációk legfeljebb a sci-fi íróknak és filmstúdióknak adnak kenyeret.

Addig rendben van, hogy az MI-nek nincsenek például érzelmei – ellenben imitálni tudja, és ezzel máris közelebb vagyunk a mesterséges öntudathoz, mint valaha.

De ezek az érzelem-imitációk nem organikusak, pusztán az ember által algoritmizáltak. Ez nem szól másról, mint hogy valakik mondjuk Dél-Amerikában bedolgozóként fel tudnak-e címkézni a megfelelő részletességgel iksz darab könyvet, filmet, vagy éppen zenét – tessék, ott van a Spotify, ahol hangulat alapján is lehet zenét választani, akkor sem a gép „érez”, meg kellett hozzá adni az emberi inputot is.

Ugyanakkor a nagyra nőtt chatbotok, úgy fest, képesek már olyan szöveget előállítani, amiről emberként is egyre nehezebb eldönteni, hogy emberi vagy mesterséges intelligencia írta. Ugyanez kezd igaz lenni a vizuális műalkotásokra...

Bocsánat, itt hadd vágjak közbe: nagyon nem szeretem a chatbot kifejezést. Chatbotok már tizenéve velünk vannak, elég butácska módon kommunikáltak sokáig, és ez így rögzült az agyakban. A mostani fejlesztésekre, beleértve a ChatGTP-t, már sokkal inkább illik a „Conversational AI”, vagyis, mondjuk, társalgási mesterséges intelligencia elnevezés. Ez egy sokkal minőségibb dolog, valódi generatív képességekkel.

Vagyis meg tud, vagy potenciálisan meg tudhat írni úgy egy szöveget, ahogyan például egy újságíró.

Egyébként éppen mostanság számolta ki a Google, hogy mennyi pénzbe kerül – mennyiségre – annyi szöveget megíratni, ami egy embert elvileg egy órán át oda kellene, hogy szegezzen a képernyő elé; ha jól emlékszem, az összeg egy dollár nyolc század részére jött ki, ez átszámolva olyan 3 forint lehet. Ipari szövegek előállítására alkalmas tehát, mennyiségi szempontból hatékony, de a valódi kreatív szövegek szintjét nem üti meg szupervízió nélkül: egy jó újságírónak mindig lesz terrénuma, amíg értő emberek olvassák.

Egyéb szakmákról is szó esett, ahol a gépesítés összekapcsolása a mesterséges intelligenciával rengeteg emberi munkát tesz feleslegessé. A szövegelőállítás egy dolog, de mernénk-e mondjuk egy olyan házban lakni, amit az MI tervezett? Vagy hagynánk, hogy orvos helyett egy algoritmus vezesse a szikét egy műtétnél?

Határozottan azon a véleményen vagyok, hogy a terjedés legnagyobb potenciális akadálya éppen a társadalmi bizalom hiánya; s ezt hosszú évek kutatásai bizonyítják. Persze ez nem csak az MI hibája;

a politikai intézményrendszerünk, vagy úgy általában a társadalmi intézményrendszerünk iránt, folyamatosak az ideológiai konfliktusok és nagyon komoly feszültségek vannak, covid, háború, miegymás, szóval az MI legújabb, ugrásszerű fejlesztése eleve egy bizalomhiányos közegbe érkezett. Párizsban az Ipsos vezérigazgató-helyettese voltam, sok MI-kutatást készítettünk, például 2019-ben; de akkor és most is hasonló az elutasítottsága a technológiának, az emberek fele zsigerből nem kér belőle, vagy fejezi ki bizalmatlanságát. Ez meglepett.

Miért?

Mert 2019-ben még magyarázhattuk volna azzal az elutasítottságot, hogy ekkoriban még nem volt ennyire kézzelfogható tapasztalata az embereknek az MI-vel kapcsolatban. Amit az MI csinált, az csak úgymond „megtörtént velük”, hogy az algoritmus letapogatta a kívánalmaikat, ízlésüket, preferenciáikat, és ez alapján kínálta fel a Facebook, az Amazon, a Spotify vagy a Netflix a megfelelőnek gondolt termékeit.

egészen addig, amíg meg nem jelent a generatív szintje, amit most a ChatGTP vagy éppen a MidJourney képvisel. Vagyis az ember itt már aktor, tőle jön az első kreatív szikra, ami egy lényeges mentális billentyű-átállítás. Itt következhet az a benyomás, hogy én állítok elő valamit, ami ebből kijön, az valószínűleg hasznos lesz nekem. Most egyébként – amerikai adatok szerint – az emberek úgy 9-11 százaléka használja is a generatív MI-modulokat, egyébként a képgenerálók a gyakoribbak, mint a szövegelőállítók. Mindenesetre ez még alacsony arány, ez még mindig az úgynevezett „early adoption” szakasza, kicsit úgy állunk most ezzel, mint az internettel a kilencvenes években. Csak éppen minden sokkal gyorsabb. Gondoljunk bele, a ChatGTP néhány hét alatt ért el százmillió felhasználóig – ez hihetetlen gyors penetráció.

Más kérdés, hogy sokszor teljesen használhatatlan, fals információkat ad az algoritmus adott kérdésekre.

Az OpenAI tudományos kísérletként dobta be az ingyenes verziót az emberek közé, ami értelemszerűen egy kicsit butább modell maradt, amíg nem fizetünk többet. A fizetős változat mögött – ami egyébként húsz dollár havonta – már nem ez a motor zakatol. Inkább abból volt nagy felháborodás, hogy amikor az OpenAI publikálta a GPT-4 modell vonatkozó technikai leírását, a rendszerspecifikációt teljesen kihagyta, csak olyan állításokkal operált, mint hogy „80 százalékkal kevesebb hibával” működik, mint az ingyenes. Mindenesetre annyi igaz a dologból, hogy

Hol húzódik a határ aközött, hogy az MI pontos információkat ad, és hogy értelmezi azokat, netán még instrukciókat is fűz hozzá, eljuthatunk-e odáig, hogy döntéseket is hoz helyettünk?

Az embereknek a félelme alapvetően a munkájukon túl éppen erre terjed ki, hogy a mesterséges intelligencia majd döntéseket fog hozni helyettük. Erre mondja a montreali Yoshua Bengio professzor, hogy rendben, akkor vegyük el ezt a képességét az MI-nek. Használjuk arra, hogy orákulum legyen, mondjon nekünk tanácsokat is akár, de ne engedjük rá a világra egy az egyben. Nem biztos, hogy realisztikus cél, de én azt mondom, éppen ilyen radikális terelési elképzelések kellenek ahhoz, hogy a pozitívabb forgatókönyv valósuljon meg.

Van ám egy másik félelem is az ember behelyettesíthetősége kapcsán, és az éppenséggel társadalmi természetű: hogy sokan lehetnek, akik nem fognak emberi kapcsolatokba invesztálni energiát, megelégszenek majd a beszélgetésekkel a mindig figyelmes MI-vel. Ha ezt még összekapcsoljuk az egyre élethűbb robotokkal is, azt hiszem, elég rossz irányt vehet a dolog.

Igen, ez egy különös probléma. Ezzel egyetértek, és szerintem majdnem mindenki, aki ebben a szakmában dolgozik az egyetért, hogy kialakulhatnak olyan bilaterális csatornák a nagyon-nagyon közeljövőben, amikor

És persze a digitális függőség jelenlegi szintjéből kiindulva az is előfordulhat, hogy sokkal többet beszélgetünk és érzelmi alapú kapcsolatot alakítunk ki ezzel az asszisztenssel, jobban, mint akár a feleségünkkel. Ez probléma. És ott a másik oldala is, hiszen az ő javaslatai alapján hozhatunk meg fontos döntéseket az életünkben, miközben nem tudjuk, hogy a másik oldaláról ki milyen üzeneteket kíván belénk plántálni bármilyen üzleti vagy politikai vagy más manipulációs célzattal; ez így együtt egy nagyon toxikus vegyület lehet. De ennek szerintem még belátható ideig ember a kezdeményezője, és nem maga a MI. Nem jó szereplőknek a malmára hajtjuk a vizet akkor, amikor az MI-t személyesítjük meg, és azt mondjuk, hogy majd ezt “az MI csinálja”. Nem az MI csinálja, hanem olyanok, akik nem felelősségteljesen használják az MI-t, és nem a társadalom jobbítása a céljuk.

Akkor egy SkyNet Light sem elképzelhető, ahol, mondjuk éppen öngyilkosságra vagy gyermekek nem vállalására ösztönző üzenetekkel csökkenti a népességet az MI?

Szerintem engedjük még el ezt az „öntudatra ébredt és saját céljai vannak” című vonulatot, de nyilvánvalóan, hogy

és ad neki egy policy-csomagot, hogy akkor ezt tessék bevezetni.

Az emberi munka behelyettesíthetősége egy másik kérdés; volt ennek egy nagyon optimista olvasata, mármint, hogy az embernek hamarosan alig kell dolgoznia. Én azért kételkednék abban, hogy a vállalatvezetők zöme úgy dönt, hogy minden alkalmazottat megtart, ha negyedannyi munkát kell csak elvégezni.

A manuális munka, illetve ami emberi interakciót, törődést, empátiát igényel, az marad meg a legtovább, éppen az imént említett bizalmatlanság meg a robotika drágasága miatt, még biztosan egy jó ideig. És persze az MI-hez is kellenek majd olyanok, akik koordinálják és kontrollálják annak a működését, sőt ez lesz a meghatározó pár év múlva.

Vagyis az emberek egy része eteti az MI-tamagocsit, egy másik része meg körbeszolgáltatja egymást?

Még nagyon az elején vagyunk az egésznek, és simán simán el tudok képzelni egy olyan jövőt, hogy ha megfelelően irányba tudunk állni, akkor ezek igenis életjobbító dolgok lesznek. Szóval maradjunk egy kicsit az optimista olvasatnál: most is rengeteg olyan munkát végez az ember, aminek egy jó részét rühelli. Tipikusan ilyen az adminisztráció, az ügyintézés, az űrlapok töltögetése és küldözgetése – magyarán, ha ezeket le lehet választani az emberi munkaerőről, akkor az embereknek nagyon egyszerűen fogalmazva jobb munkája lesz, ő maga pedig produktívabb.

A pesszimista olvasat viszont egyenesen az emberek, jelesül a dolgozók feleslegességéről szól.

Alapvető közgazdasági szabály, legalábbis kapitalista keretek között, hogy

– hogy ez mennyire és milyen gyorsan történik, abban van mozgásterünk. Valóban, az már látszik az elmúlt pár hónap alapján, hogy bizonyos irodai fehérgalléros munkákhoz nagyon komoly produktivitási százalékokat tud hozzátenni az MI, munkaköröktől függően ez most 30 és 70 százalék közötti. Hogy mi következik ebből, az leginkább a menedzsmenten múlik: úgy döntenek, hogy ők ennyivel produktívabbak akarnak lenni, vagy úgy, hogy például a fejlesztők egy részétől megválnak. Minden nagyvállalati háttérbeszélgetésnek, amiben tanácsadóként részt veszek manapság, az MI kapcsán, nagyon súlyos HR-szervezeti oldala szokott lenni átképzésekkel, áthelyezésekkel, leépítésekkel. Nemrég az IBM jelentette be, hogy HR-es pozícióra már nem vesznek fel embert, ugyanis 2 év alatt 30 százalékos leépítéssel számolnak.

Mindezt úgy, hogy évek óta azt hallgatjuk, hogy kevés a programozó, még itthon is tízezrek hiányoznak a munkaerőpiacról, ergo ez egy védett szakma…

Igen, a médiában népszerű terminátor-narratíva ennek ágyazott meg, hogy az automatizálás a fizikai munkaköröket veszélyezteti, aztán kaptak egy jobbhorgot a juniorabb, fehérgalléros munkák. Ezt én már a generatív MI megjelenése előtt is megjósoltam. Egyébként Hararinak volt Yann LeCun-nal (Meta AI-fonok) egy vitája, aki olyanokat mondott, hogy most van pár tíz évünk arra, hogy az összes bangladesit MI-mérnökké képezzük át. Most ezt nem igazán tartom realisztikusnak, hogy finom legyek.

Kit fog ön szerint leginkább sújtani az MI előretörése?

Az ember elvégez egy egyetemet, megtanul sok mindent, viszonylag alaposan, aztán évekig elég alacsony, junior szintű munkát végezhet csak, ami kevesebb felkészültséget igényel, mielőtt rábíznának valami komolyabb munkakört. Viszont az is igaz, hogy a fiatal digitális bennszülöttek sokkal könnyebben adaptálódnak az új technológiai hullámhoz, sőt aktívan keresik a vonatkozó képzéseket. Most, hogy az egyszerűbb szellemi munkákat el tudja végezni hamarosan az MI, azt kell mondanom, korántsem lesz könnyű a helyzetük, de a munkáltató felelőssége, meg tudja ezt az új szintet fejben ugrani.
 
Hogyan lehetne ezen segíteni?

Nyugaton, illetve a gazdagabb országokban már egy ideje próbálkoznak elébe menni a dolognak. Szinte minden tudományágban már az egyetemen úgy tanulnak dolgokat, hogy „MI, és valami”; MI és üzlet, MI és monetáris politika, MI és orvoslás, és így tovább. Persze, ehhez egyszerre kellett pénz és előre gondolkodás. Dubajban például az NKE helyi megfelelője évi 2000 hallgatót küld az Egyesült Államokba hi-tech kurzusokra, a kormányba 2013-ba vették fel az első adatfőnököt, nem sokra rá megvolt az első kormányzati MI-szolgáltatásuk 2017-tol, és akkor ez csak az állami szektor… Frankfurtban felsővezetőket oktatunk AI for Business képzéseken, a finn Aaltoban is 2013-as alapítású a Machine Learning szak, egyszóval európai példa is akad bőven. A hallgatók igénye pedig óriási minderre.

És milyennek látja a hazai helyzetet e téren?

Magyarországon nincsen túl sok ilyen jellegű képzés, az egyetemisták hiába ostromolják az intézményeket, azok nagyon nehézkesen nyitnak a multidiszciplináris képzések irányába, és nem tudják kezelni azt, hogy a jövő már rég nem lineáris, hanem exponenciális. Ha két évbe telik elindítani egy szakot – amit szintén több év elvégezni – miközben a világon heti szinten változik most éppen minden, az nem könnyíti meg a dolgot, ezért én azt javasolnám, hogy a létező képzésekbe építsenek be MI-modulokat; de ami most van, pár fecske, az biztos, hogy nem elég. Eleve a generatív szint megjelenése után muszáj lenne nem csak mérnöki, hanem interdiszciplináris szemszögből oktatni az MI-t.

Vagyis behozni a humán tényezőt. Ha már emberi tényező: mi lesz a művészettel? 

A generatív MI természetesen annak is totálisan átírja a szabályait, mindenét, ami iparosodott művészet, legalábbis. Az, hogy egy festő milyen eséllyel tudja eladni egy festményét egy irodaházban, amikor a generatív MI is képes előállítani képet – valószínűleg az emberi tényező maga lesz az érték. A tömegeknek marad a generatív MI által gyártott, szintetikus tömegtermék, és minden amit ember csinált, az elit kiváltsága lesz.

Mivel látjuk, hogy a megszemélyesítés egyfajta irány, nem tarthatunk attól, hogy például az állatok jogainak kiterjesztése után akár az MI-vezérelte ágensek is hasonló jogvédői fellépések alanyai lesznek, és megpróbálják nekik kieszközölni akár az állampolgári jogokat is?

Ilyeneket mar hallok, mert a világunk jelen pillanata sajnos ilyen ideologisztikusan épül fel, de egyelőre ez médiacsali csupán. Vannak alterületek, például a generatív MI szerzői jogi kérdései, amik abszolút valid és megoldandó kérdések. De “gépi jogokról” az emberi jogok mintájára nincs igazan értelme időt vesztegetni: ha ez változik, mindenképpen szólunk.

Nyitókép forrása: Wikipedia