Persze van valami lesajnáló abban a fogalomban, hogy szoft politika. Azt hiszem, a szoft pornóhoz hasonlóan ez is azt jelenti, hogy nem mozgósítanak minden tartalékot – valamit visszatartanak, és nem minden életenergia vesz részt az erők összeütközésében. Heidegger, aki a jelenségre a metapolitika fogalmát használja, ezt úgy fejezi ki, hogy a politikának is kell hogy legyen valami „takargatnivalója”, valami, ami még a kimondott szavak mélyén is csendben marad. Ezt a szemantikai homályt, ezt a metapolitikai mezőt tekintem a szoft politika terének, amely bizonyos tekintetben szélesebb, mint a politika mozgástere. Maradva a szexuális áthallásoknál: a politikai nemzés éppúgy, mint a költői nemzés, szemantikai félhomályban történik. A szoft politika ezért nem puhább, mint a politika, csupán kifinomultabb. Semmi köze az értelmiségiek azon szokásához, hogy keserűnek neveznek minden gyümölcsöt, amit nem érnek el.
A Google, a Facebook és a Netflix nemcsak a profitot idegenítik el, de a politikai öntudatot is”
De most, hogy mindezt leírtam, végezzünk el egy tesztet. Megemlítek néhány olasz nevet, és meglátjuk, mit mondanak majd az olvasónak: először is Amintore Fanfani, aztán Giovanni Leone, Aldo Moro és – tartsanak ki velem! – Mariano Rumor. Végül Emilio Colombo és Giulio Andreotti. Már bocsánat, de mondanak ezek a nevek bármit is? Nekem nem sokat. Ők voltak az olasz jobboldal miniszterelnökei akkor, amikor a harcos baloldali filmrendező Pier Paolo Pasolini a legnagyobb filmjein dolgozott. Pasolini dekadens volt, homoszexuális és kommunista, de erős igazságérzettel és nagy tehetséggel megáldott személy is. Abortuszellenes érveit ma is idézik az olasz biopolitikai vitákban. Mit tudnak ehhez hozzátenni az említett kereszténydemokrata politikusok, akiknek a nevére sem emlékszünk?