A fakopáncs és mi

Reggelente figyeltem a harkályokat. Ketten voltak, egy balkánifakopáncs-pár, csillogó fekete-fehér tollakkal, a hím piros sapkával. Henriknek neveztem el, a tojót meg Henriet­tának, megspórolva a kreativitással járó fáradságot. Először Henrik tűnt fel 2020-ban, ütögette a száradó nyírfát, jókora lyukat vágott bele, aztán egy idő utána abbahagyta a műveletet. A következő évben befejezte, elkészítette az odút, és beköltözött.

minden szárny­csapás után hullámokat ver a teste, kecsesen suhan, mintha légi közlekedése vidám fickándozás volna csupán. Közben élesen vijjog, egyfolytában felhívja magára a figyelmet. Ha nem szólna, észre se venném, hogy itt van. Csük-csük-csük, a madárismertetők szerint ezt mondja a balkáni fakopáncs. Valahogy sosem éreztem igazán találónak a hangutánzó szavakat, a nyitnikéket például ma sem vagyok képes kihallani a cinegék énekéből, gyanítom, Szabó Lőrinc nélkül ez másoknak se menne olyan könnyen. Ehhez képest ez a csük-csük-csük még igen pontos.

Az állati hangok verbalizálása persze nehéz. Sajátos fordítási művelet ez, és újabban jelentős biopoétikai kérdésfelvetés is. A nyugati embert régóta foglalkoztatja a diskurzusok átjárhatósága és pontossága. Példának okáért az a kínzó kérdés, hogy valóban jól közvetítjük-e az Igét, a tökéletest, a hibátlant, a Szentlélek sugallata ide vagy oda, mi, emberek a magunk tökéletlen nyelvén és hibás értelmével.

Vajon lefordíthatók-e az állatok hangjai? Közlekedhetünk-e az emberi nyelv és a világban benne lét e változatai között?

„Kár, / hogy nincsen olyan madaraskönyv, / mely részletesen tárgyal minden madarat, / és arra is kitér, / mi a kedvenc étele, / milyen az érzelmi élete, / mit szokott álmodni, / és milyennek látja a világot.” Az idén nyolcvanéves Oravecz Imre verse, A madármegfigyelő panasza a madármegfigyelő ontológiai vágyainak pontos artikulálása.

Henrik leszáll, körbenéz, állandóan mozgatja a fejét, hosszan figyel, s csak azután mászik be az odúba. Óvatosabbnak tűnik a széncinegénél, amely egy fával odébb fészkel, s az odú bejáratához érve rögvest el is tűnik benne. Nézem lentről, az itt-ott megkopott, fehér fémszéken ülök, Henrik szemmel tart engem. Nézem az emeleti szoba ablakából, a függöny mögül, ott már nem vesz észre, kattog a Nikon fényképezőgépem. Kertünk az övé is, az általunk ültetett fa az övé is, otthonunk az ő lakhelye is. Jó szomszédi viszony jellemez minket, meg egy kicsit több is, mert az utóbbi időben az egyik kedvenc madarammá vált.

A hazai harkályfajok közül ő fogyasztja a legtöbb lédús gyümölcsöt, ezt megint csak a szakirodalom mondja. A nyírfa mellett meggy, kajszi, szilva és egy terebélyes cseresznyefa áll, talán Henrik is fogyasztott már belőlük néhány alkalommal. Egy ízben azt olvastam, hogy nyírfában költésre kevés példa akad, ezek szerint szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Henrik nemigen költözhetett volna be másodmagával, ha száradását észlelve kivágjuk a fát. A korhadó fa megtartása ma igénytelenségnek tűnik, amiként a természetközeli állapotot rekonstruáló kert is gondozatlannak hat.

A száradó fába vájt odúba a fakopáncsok után mások költözhetnek, például a korlátozott népszerűségnek örvendő seregélyek. A költés után Henrikék távoztak, de időről időre visszatérnek, be- és kirepülnek, pedig állítólag nemigen költenek egymást követő években ugyanabban az odúban. Az is lehet persze, hogy ezek már az utódok, a megkülönböztető jegyek precíz észlelésével mindig is bajban voltam.

A fa azóta is áll, most már visszavonhatatlanul és örökké kopaszon, de nem haszontalanul.

Nyitókép: Mandiner-archív