Szabadság és rend
Múzeumigazgatóként gyakran járok vidéki kulturális helyszíneken, köztük önkormányzati fenntartású múzeumokban. Egyrészt kíváncsi vagyok, hogy a 2012-ben, az államtitkárságom idején kidolgozott fenntartói struktúra még mindig jól működik-e, vajon az önkormányzatok, különösen a megyeszékhelyek jó gazdái-e az államtól ajándékba kapott intézményeknek, gyűjteményeknek és épületeknek. Másrészt erősen foglalkoztat azoknak a sorsa, gondjai, sikerei és közösségi aktivitása, akik a Magyar Nemzeti Múzeumnak természetes szövetségesei. Akik hitem és tapasztalatom szerint leginkább a lokális és azon keresztül a nemzeti identitás őrzői és alakítói, s ebből következően – szerencsés esetben – a polgári oldal legfőbb szellemi bázisai.
A tapasztalataim lehangolók, különösen a muzeális intézmények és dolgozóik anyagi helyzetét tekintve. Korántsem arról van szó, hogy a vidéki múzeumok áldozatos munkát végző dolgozói – hozzám hasonlóan – ne lennének megértők azzal a helyzettel kapcsolatban, amit javarészt a szomszédunkban zajló háború idézett elő. Jogkövető vezetőként a nemzet múzeumában is végrehajtjuk a kormány döntését, s befizetjük az állami költségvetésbe azt az 500 millió forintot meghaladó összeget, amire éppen a napokban kötelezett bennünket a fenntartó. Nyilván jobb lenne kiállításra, könyvkiadásra, műtárgyvásárlásra, régészeti kutatómunkára vagy éppen bérfejlesztésre fordítani ezt az óriási összeget, de tisztában vagyunk azzal, hogy a költségvetés egyensúlyát meg kell őriznünk azért, hogy a kormány szuverenista és békepárti politikája jegyében megőrizzük a rendszerváltozás vívmányait.
A szerző a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója
