Nem váltogatott a hadiszerencse mentén – hangosan kérte a tűzszünetet, amikor az oroszok nyomultak előre gőzhengerként, és akkor is, amikor az ukránok szabadítottak fel nagyvárosokat. Mégis azt mondják róla, a tűzszünettel Oroszország érdekét képviseli – hiszen ez esélyt adna a háborús agresszornak rendezni sorait, erőt gyűjteni, felkészülni, aztán támadni ismét. Egyáltalán: de facto határként fagyasztaná be a frontvonalat, jutalmazná az agresszort Ukrajna földjével.
A tűzszünet oroszpártinak bélyegzése, ez a szemenszedett hazugság mételyezi Magyarország külkapcsolatait, mióta csak tart a háború.
És bár a magyar kormány – helyesen – nem képzeli magát búgó passzátszélnek, s ebből adódóan nem diktál a hadviselő feleknek békefeltételeket, talán ideje volna mégis arról beszélni, milyen rendezés jöhet a tűzszünet után. Mert halkan jegyzem meg: nem csak olyan, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics mindent visz, amin épp gyalogjai ülnek.
Elsőrenden következhet például a tűzszünet után népszavazás. Nem olyan, mint a 2014-es krími színielőadás, amelyben az oroszok udvariasan megkérték az őshonos krími tatárokat: ugyan szíveskedjenek már otthon maradni. Hanem rendes, valódi: ENSZ-felügyelettel, az ukrán és az orosz fél által közösen összeállított választói névsorral,
békefenntartók vigyázó szeme előtt, kötelező érvénnyel.