Mandoki: Az integráció a bevándorlók felelőssége
A Nyugatra „disszidált” rockzenész azt írja, mivel akkoriban egy szót sem beszélt németül, az első dolga volt, hogy minden szabad percében tanuljon németül.
Külső igény volna rá ugyan, de a belső feltételek nem adottak. Stabil támogatottságú vezetést létező népharag nélkül nem lehet színes forradalommal leváltani.
Megihlette a magyar közélet egyes szegleteit Samantha Power, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (USAID) vezetőjének múlt heti budapesti látogatása – Jurák Kata a Pesti Srácok hasábjain, Földi László titkosszolgálati szakértő az Ultrahang adásában vetette fel annak lehetőségét, hogy az USA színes forradalommal próbálná elsöpörni az Orbán-kormányt.
A USAID-del szembeni bizalmatlanság persze nem alaptalan. Ez az elméletileg humanitárius segélyezésre szakosodott szervezet tartotta különböző, a gyakorlatban kevéssé hasznosuló segélyek és a gazdasági fejlődés ígéretének segítségével a kapitalista világrenden belül a harmadik világ egy tekintélyes részét,
– s ez ma már nem csak holmi posztszovjet károgás, hanem fősodratú tananyag a Nyugat fejlesztéspolitikai iskoláiban is. Ha tehát az USA Magyarországon véletlenül pont nem arra használná a USAID-et, amire való, az nem lenne precedens nélküli.
Ennek ellenére azt mondom: nem lesz Magyarországon semmiféle színes forradalom. Akkor sem lesz, ha külső igény volna rá. A belső feltételek egyszerűen nem adottak.
Amikor színes forradalmakat elemzünk – kiváltképp a napjainkban jó okkal legtöbbet pertraktált 2014-es ukrajnait –, gyakran elfelejtjük, hogy egy színes forradalomnak nem csak külső komponensei vannak, hanem belsők is. Nem elég az amerikai akarat, a helyi kormánynak is tisztesen el kell szúrnia valamit – enélkül ugyanis nem alakul ki az a valós népharag, amire aztán ráülhetne a színes forradalmak jól bejáratott gépezete.
Ukrajnában a 2014-es gyalázatnak Viktor Janukovics akkori ukrán és Vlagyimir Putyin orosz elnök ágyaztak meg szoros együttműködésben. Vlagyimir Putyin – mint az a mából már látszik, végtelenül balga módon – nem fogadta el a Janukovics által felajánlott alkut, mely szerint Ukrajna az (egyébként Oroszországnak is kifejezetten hasznos) EU-s gazdasági társulásért cserébe elköteleződne a semlegesség mellett.
Helyette Putyin az oroszellenességgel éppen nem vádolható Janukovicsra ráfogta a gázfegyvert, és válaszút elé állította: vagy olcsó orosz gáz lesz, vagy EU-s társulási szerződés, a kettő együtt nem megy. Ekkor Janukovics – népszavazás kiírása helyett, amely az ilyen súlyú válaszutakon értelemszerű – önhatalmúlag az olcsó orosz gáz mellett döntött, kihívva ezzel maga ellen minden olyan ukránt, aki az Unióban látta a jövőjét.
És akkor a 2020-as belarusz eseményeket – amelyek esetében igencsak kérdéses, hogy egyáltalán tekinthetők-e színes forradalomnak – csak futólag említem.
A 2020-as belarusz választások utáni forradalmi helyzet soha nem állt volna elő, ha Aljakszandr Lukasenka (igaz, masszív orosz nyomásra) nem rúgja fel a diktatúráért cserébe orosz pénzen viszonylagos jólétet biztosító belarusz társadalmi szerződést, majd nem csalja el arcátlan és végtelenül átlátszó módon a választásokat.
Mi a tanulság?
Az kell, hogy a kormány nyilvánvalóan, szándékoltan szembemenjen állampolgárok millióinak gazdasági és politikai érdekeivel, ezáltal felépítve magával szemben egy olyan ellenzéki mozgalmat, amelyre aztán ráülhetnek a kormánybuktatásban érdekelt külső erők.
Ha Magyarországon bármikor is lett volna esélye egy színes forradalomnak, az talán a tavalyi év második féléve volt. A kormány szűkítette a rezsicsökkentést, ennek – és a forint mélyrepülésének, no meg a durván megugró céges energiaköltségek beárazódásának – köszönhetően repülőrajtot vett és uniós csúcsra tört az infláció, és a kormány nyár végéig (egyébként a Bizottság kérésére) nem kommunikálta, hogy az ország kínjaihoz nagyban hozzájáruló EU-s viták feloldása érdekében milyen vállalásokat tett. Aki nagyon úgy akarta látni, láthatta úgy, hogy a kormány súlyosbítja az inflációs helyzetet. Erre talán felépülhetett volna valamiféle színes forradalom.
De most, amikor az infláció minden valószínűség szerint tetőzött – az élelmiszer-infláció biztosan –, az élelmiszerárstopnak vége van, az üzemanyagárak csökkennek, a rezsihelyzet nem súlyosbodik, a cégek energiaköltsége a TTF mélyrepülésének köszönhetően egyelőre mérséklődik, bizonyossá vált, hogy az EU-s pénzeket nem veszítjük el, ráadásul év eleje, azaz béremelési-bértárgyalási szezon van, mégis mire építene bárki színes forradalmat?
Aki tavaly nem kapcsolt, az most mit akar? Hol van itt az elengedhetetlen komponens, a népharag?
Jóformán
Semmi nem lett volna anélkül sem Ukrajnában, sem Szerbiában, sem Kirgizisztánban, sem sehol.
S nemcsak a helyzet enyhül, de az is nyilvánvaló, hogy a kormány nem súlyosbítja azt. Tarthatatlan állítás, hogy a kormány ne tenne meg mindent az uniós pénzek felszabadításáért. A kormány inflációs áron megvett szociális intézkedését, az élelmiszerárstopot minden valószínűség szerint kivezeti, a kamatnövekedés kiküszöbölésére kerülőutakat kínál, a rezsicsökkentést fenntartja, a közszféra béreit lehetőségeihez mérten emeli, a legdurvább potenciális szankciókat – az atom-, az olaj- és a gázszankciót – kivédi. Nem dolgozik a saját népe ellen. Nincs is fortyogó, napról napra növekvő népharag – a forradalmároknak nincs mire ráülni tehát.
Nem lesz semmiféle színes forradalom – nem azért, mert nincs igény rá, hanem azért, mert nincs táptalaj. Sem ingyen, sem négymilliárd forintnyi guruló dollárért. De e szavakkal nem hátradőlésre buzdítok, csak reális helyzetértékelésre. Az Egyesült Államok vigyázó szeme alatt ugyanakkor dolgozni is kell azon, hogy ne legyen népharag. Szakpolitikai hibák nem férnek bele – nehogy helyzet társuljon az igényhez.
Nyitókép: Dark Side of the Moon, Pink Floyd (Wikipedia)