Méltón és szívből élni
„Memento mori!” – a latin mondás magyarul annyit tesz, „Emlékezz a halálra!” Ez a gondolat eleink életében erősen jelen volt. A középkori emberek amellett, hogy félték az Istent, úgy élték mindennapjaikat, hogy tudták, a Kaszás bármelyik sarokban ott leselkedhet. Mivel még az 1800-as években is gyerekcipőben járt az orvostudomány, és generációk éltek egy fedél alatt, a gyerekek számára sem volt teljesen idegen az elmúlás; szinte nem volt olyan család, ahol ne lett volna egy elhunyt testvér, de a nagyszülők vagy a rokonok távozásával a legkisebbek is megtapasztalták, milyen, amikor véget ér a földi lét. A virrasztásokon való részvétel pedig bevett szokásnak számított.
Azonban ahogy a világháborúk lecsengtek, és a családok különváltak, az idősek és betegek pedig életük utolsó napjait sokszor kórházakban vagy hospice-okban töltik, a fenti megtapasztalások kivesztek. Mindemellett megjelent az örök fiatalság kultusza is, és ezzel párhuzamosan sokan
Az első ősz hajszálak megjelenésekor némelyek szabályosan pánikrohamot kapnak, és rohannak a fodrászához. A megannyi fiatalító szépészeti beavatkozásba pedig jobb bele sem menni. A modern kori fóbiák között megjelent a gerontofóbia is, amely az idős emberektől és az öregedéstől való félelmet jelenti.
Kijelenthetjük, hogy korunk embere sokszor nem tud mit kezdeni a halálos betegségekkel, sőt, a halál fogalmával sem.
Ahogy arról korábban lapunk hasábjain is írtunk, társadalmunk krízisből krízisbe esik, ideje sincs felocsúdni az egyik válságból, máris jön a másik. Túlélünk ahelyett, hogy élnénk. Vagy a másik véglet, mikor annyira pörgünk, hogy meg sem tudjuk élni a pillanatokat, csak átnyargalunk felettük.
Miközben panaszkodunk és tehetetlenségünkkel ördögi körbe zárjuk magunkat.
Egy népszerű streamingcsatorna egyik sorozata, Az éjféli klub pont arra ébreszti rá a nézőt, hogy főleg az utóbbi hozzáállás mennyire káros. A sorozat főszereplői olyan kamaszok és fiatal felnőttek, akikre
Életük utolsó hónapjait egy hospice ház falai között töltik, ahol azzal „szórakoztatják” magukat, hogy minden éjfélkor rémes történeteket mesélnek egymásnak. A sztorik zömében önmagukról szólnak, így társaikat ezzel is közelebb engedik magukhoz. Mindezek mellett, amikor egy-egy új lakó érkezik, kötnek vele egy „szerződést”, melynek értelmében megkérik, hogy amint átjut a „túlsó partra”, mindenképp jelezze majd azt az ittmaradóknak. Csak hogy tudják, létezik túlvilág.
Mikor szembetaláljuk magunkat a filmbeli karakterekhez hasonló sorsú fiatalokkal, az a legtöbbünket gondolkodásra késztet. Velem ez akkor esett meg először, mikor évekkel ezelőtt a vastagbéldaganattal küzdő nagymamát látogattam meg az onkológián. A szobatársa egy velem egykorú lány volt, akinek (vélhetően a kemoterápiás kezelésektől) kihullott a haja. Még ma is emlékszem a jelenetre, bár csak lopva mertem ránézni, mert az arcomra valószínűleg kiült a döbbenet és a sajnálat elegye. Annak ellenére, hogy látszott,
Hazafelé több gondolat keringett bennem zsenge húszasként is: jobban tenném, ha odafigyelnék az egészségemre, nem stresszelnék azon, hogy hova tovább a főiskola után, nem tipródnék annyit a szüleimmel és a többi…
Most pedig, ahogy néztem ennek a sorozatnak az epizódjait, szinte ugyanezek a gondolatok hasítottak belém. Vajon mit tennék, ha egyszer csak azt a diagnózist kapnám, hogy már csak hónapjaim vannak hátra? Erre adott remek választ a sorozat egyik fontos karaktere, Kevin:
Az elmúlt évek alaposan megtépázták mind az idegrendszerünket, mind a lelkünket, de a fenti mondat mindezek ellenére is igencsak elgondolkodtató. ÉLNI KELL! Így, csupa nagybetűvel, és csak azt tenni, amit méltónak és szívbelinek érzünk.
Nyitókép illusztráció. Fotó: Pixabay
Összesen 13 komment
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászólás szerkesztése
Bejelentkezés