Nem noÁrék a tanártársadalom arcai – a Karinthy Gimnázium történelemtanára a Mandinernek

Azt lehet olvasni a sajtóban, hogy 31 tanár kapott polgári engedetlenség miatt felszólítást a Karinthy Frigyes Gimnáziumban, ez a tanári kar kicsit kevesebb, mint fele. Ők is sztrájkoltak legutóbb, december 8-án?

Hogy pontosan hányan sztrájkoltak, nem tudom, nem hoztam semmilyen statisztikát, és nem tudok az iskola nevében nyilatkozni. A sztrájkban való részvételről mindenki a saját lelkiismerete és belátása szerint dönt, ezt jó látni. Iskolánkban már diákként megtapasztaltam az elfogadásnak ezt a fokát: 2002-ben, amikor érettségire készültünk, két héten át viseltem a kokárdát és senki nem vetette le, nem szóltak be érte. Beszélgettünk, vitatkoztunk, meghallgattuk egymást. Most is sokan sokféleképpen veszünk részt a sztrájkban, én például a lyukas órámban csatlakoztam a munkabeszüntetéshez, de az óráimat megtartottam. A kollégáim között vannak, akik továbbra is polgári engedetlenkednek, és olyanok is, akik sztrájkolnak. Valamilyen formában igyekszünk kinyilvánítani, hogy nem tetszik ahogyan a közoktatással bánnak.

Hat pedagógust bocsátottak el az intézményből, mit tud róluk? Őket hogyan pótolja az iskola?

Felmondtak az egyetlen németül tanító biológiatanárnak, három végzős osztály maradt magyartanár nélkül pár hónappal az érettségi előtt, három osztály veszítette el osztályfőnökét, nem marad franciatanár az iskolában. Egyikük, aki már akkor itt tanított, amikor én még csak diák voltam, helyettesem volt később osztályfőnökségem idején. Emberiessége, szakmai tudása óriási segítségemre volt a mindennapi nevelő munkában. Sokat tanultam tőle.

Sokat beszélünk velük, nem tudunk róluk lemondani. Barátaink, nem lehet őket csak így elengedni azért, mert az oktatásirányítás számára ők csupán pedagógusok, akik valamit elkövettek, amiért ki lehetett rúgni őket. Az elbocsátásuk olyan törés, amit hosszú évek alatt lehet majd valahogy orvosolni. Nagyon nagy sebeket okozott ezzel a kormányzat. Valahol titkon reméljük, hogy újra a kollégáink lehetnek. Ők is tanítanának, hiszen ez az élethivatásuk. Pótolhatatlanok számunkra, és a diákok számára is. Egy pedagógust még év végén, év elején is nehéz találni a megüresedett helyekre, nem még év közben. Sajnos évről évre több a megüresedett pozíció, egyre többen hagyják ott a pályát, és alig van utánpótlás. Kirúgásuk elsősorban a maradókra fog többletterhet róni.

Miért kockáztatták mégis az állásukat a polgári engedetlenséggel?

Tudták, hogy az elbocsátás is benne van a pakliban, de volt bennük egy nagy hit, hogyha ők – akik ennyire elhivatottak – kiabálnak, hogy baj van, akkor azt meghallja valaki. Mind azt szeretnénk, hogy szakmai alapokon legyen a közoktatás rendszere felépítve, és hogy erről egyeztethessünk valakivel. Egyébként sokkal többen engedetlenkedtek, mint ahány munkatársunkat kirúgták. Jogilag biztosan megpróbálja megalapozni döntését a minisztérium, de őszintén szólva emberileg nem látom az alapját. Ugyanezzel a veszteséggel egyébként más iskolák is szembesültek. Ilyenkor nagyon jól tudnak esni más oktatási intézmények szimpátianyilatkozatai, szolidaritási akciói. Sok-sok helyről kapunk, még vidékről, egyházi iskolák tanáraitól, és óvodáktól is – szinte részvétnyilvánítással felérő – nyilatkozatokat. Most még az első napokban vagyunk, egy hete bocsájtották el kollégáinkat, ezen túllendülni érzelmileg még sok idő. Pedig tudjuk, hogy szükség van rá, hogy újra a józan eszünkkel folytassuk a mindennapi munkát és az oktatásban bekövetkező változásokért való küzdelmet is.

többen közülük az óráikat is megtartják. Mindenki érzi, hogy erkölcsi felelőssége van a diákokkal szemben, de az egész oktatással szemben is, hiszen ez a hivatásunk. Ez nem olyan dolog, mint egy cégnél dolgozni, ahonnét, ha megunom a munkát, nem tartom jónak a körülményeket, akkor átmegyek egy másik céghez. A tanítás-nevelés egy folyamat. Bármilyen tanárváltást megéreznek a diákok, a tanár elvesztését ez a folyamat sínyli meg.

Melyek a legfontosabb pontok, ahol változás szükséges az oktatásban?

Nem vagyok nagy teoretikusa a témának, és oktatási szakember sem, azt tudom megosztani, amit alulról, a saját perspektívámból látok. Jó dolgom van, hiszen jó iskolában dolgozom, ahol sokkal tompábban jelennek meg a nagy rendszerhibák vagy a különféle nehézségek. Mindenesetre innen is látszik, hogy azt, amiért valamikor elmentem tanárnak, kevéssé tudom megvalósítani. Történelmet tanítok, és folyton azzal szembesülök, hogy az érettségi követelmény nem teszi lehetővé, hogy egy-egy anyagban elmélyüljünk. Márpedig enélkül szinte lehetetlen a diákokat olyan készségekre tanítani, mint a hosszú távú tervezés, a véleményformálás, gondolataink szabatos a megfogalmazása, ütköztetése, megvitatása, a belátás és az elfogadás. Szinte favágássá válik a tanítás, pedig nekem jó dolgom van, hiszen motivált, okos diákok kerülnek a kezeim közé. Ők arra vannak trenírozva, hogy megtanulják és visszaadják a tananyagot. Csinálják is becsülettel, szép eredményeket is érnek el. Mindezek mellett bennünk, tanárokban ott a vágy, hogy az oktatás mellett neveljünk is, aminek eredményeképpen olyan generációk nőhetnek fel, akik meg tudnak fontolni szempontokat, ki tudják alakítani saját értékrendjüket, és döntéseikért felelősséget is tudnak vállalni. Ehelyett most pontokért, érettségi eredményekért és a felvételiért magolnak.

A jelenlegi szisztéma csak arra kíváncsi, hogy mennyit tud megtanulni. 

A sztrájkolók egyik követelése – amelynek jogosságát széles társadalmi konszenzus övezi – a béremelés. Ön hány forint bruttó havi fizetést tart ideálisnak? Mennyit kellene keresnie egy tanárnak?

Ha most mondanék egy számot, a pedagógustársadalom egyik fele megkövezne, a másik fele meg azt mondaná, de naiv vagyok. Ami engem illet, megvagyunk valahogy, de ez nem nekem köszönhető, hanem annak, hogy a feleségem nem a mi pályánkat választotta. Nagyon-nagyon becsülöm azokat, akik egyedülállóként vagy tanárházaspárként maradnak a pályán, mert ott tényleg hónap végére elfogy a garas, komoly küzdelem a megélhetés. Mindenesetre nagyon féltem őket, hogy különórákkal, másodállással túlvállalják magukat. Kiégés a vége annak, ha mindennel kell foglalkozni a megélhetésért, míg a diákokra kevesebb figyelem marad.

A kormány is elismeri, hogy kevés a fizetésük, ígéretet is tett emelésre, amit a minapi uniós megállapodással konkretizálódott: 2025-re a mostanihoz képest 75 százalékos emelést akarnak, a tanárbérek az akkori diplomás átlagbér 80 százalékára emelkednének, azaz bruttó 777 673 forintra.

Valami induljon el, lássunk belőle valamit.

Nagyon rossz látni, hogy a jelenlegi bérrendszer el van szakítva a minimálbértől, azaz mindig a mindenkori kormány kényétől-kedvétől és a pedagógusok érdekérvényesítési képességétől függ, hogy mit sikerül elérni. Nem ezzel kellene foglalkoznunk. Nem szeretnénk a bérünkért küzdeni. Van munka bőven az oktatásban. Legyen evidens, hogy az állam megadja azt, amiből egy pedagógus az oktatás bármelyik szegmensében a számára méltó életet, értelmiségi létet tudja élni. Ezt kellene, hogy garantálja az állam. 

A kormány által előirányzott összeg megfelelő?

Erre nem válaszolnék, nem tudom.

Tapasztalja-e, hogy a politikai pártok tőkét kovácsolnának az önök ügyéből? 

Talán mondhatjuk, hogy mozgalom alakult az oktatás rendezéséért: a bérekért, a tantervért a tanárhiány megoldásáért. Várható volt, hogy politikai pártok tőkét akarnak ebből kovácsolni. Mi is szembesültünk vele. Mindenesetre saját tapasztalatainkból tudok példákat mondani arra, hogy hányféleképpen igyekszünk távol tartani az aktuális pártpolitikát a mozgalmunktól. Például egy diákok által szervezett tüntetésen pártzászlót láttam beúszni a tömegbe. Egy perc múlva lecsavartatták, eltűnt. Onnantól kezdve többet nem is láttam a tüntetésen. Helyi szinten is igyekszünk: egy tanároknak és szülőknek tartott kerületi fórumtól maguk a szervezők tartották távol annak az önkormányzatnak a képviselőjét, amelyiktől egyébként a termet használatra megkapták.

Az oktatás reformjáért indított országos mozgalomra egyes pártok valóban megpróbáltak rátelepedni. Rátelepedni: azaz nem ők szervezik. Ez egy politikamentes akciósorozat. Ki-ki a maga vérmérséklete szerint vesz benne részt, de a pedagógustársadalomnak szerintem nagyon széles rétege, pártállástól függetlenül. És persze, az, hogy milyen vehemenciával teszi, függ egy kicsit, hogy melyik párthoz húz, vagy mi az alapértékrendje, de abban, hogy az oktatásban változást akarunk elérni, abban szinte százszázalékos az egyetértés. 

Mi a véleménye arról, hogy az október 23-i tüntetésükön több DK-s politikus is jelen volt, élükön Dobrev Klárával, annak ellenére, hogy kifejezett kérés volt a tanárok részéről: tartsa távol magát a politika?

Senki nem vitatja, hogy a politikának kell meghoznia a végső döntést ebben a szakmapolitikai kérdésben, de azt gondolom, a különböző pártok most a partvonalról figyeljék a munkánkat, szomorkodjanak, tapsoljanak, ha pedig döntéshelyzetbe kerülnek, tudják, mit kell támogatni. Ha a diákok akarnak beszélni, mondják el ők is, amit szeretnének. Nem buzdítjuk, de meghallgatjuk őket, ez most nagyon fontos. 

A színpadon mondják el?

Előbb-utóbb felnőttek lesznek ők is: meg kell tanulniuk. Tévedhetnek. Én is tévedhetek, én is mondhatok olyat, amit holnap már egy új információ tükrében másképp fogok gondolni. A diákoknak most kell kialakítaniuk az értékrendjüket, miről mit gondolnak. Szerintem az is belefér, hogy ezt nagyobb közönség előtt elmondhassák. 

Pankotai Lili is elmondta, olyan szavakat és kifejezéseket használva, mint hogy „ki, kinek a f.szát sz.pja teli erőből?” Mit gondol erről?

Jelen voltam, részt vettem az eseményen, és amikor ezt hallottam, nagyon elszomorodtam. Molnár Áronnak volt egy bejegyzése ezután a Facebookon, miszerint Petőfi is írt trágár verset. Ez alá a bejegyzés alá kommentben oda is írtam, hogyha Petőfi a tanítványom lett volna, rászóltam volna. Tudom, hogy az embert elragadja az indulat, de muszáj fékezni, hogy józan ésszel mérlegelve, mindenhonnan a jó gyakorlatokat összeszedve tudjunk előre lépni. Nem az indulatok szítása és az árokásás a feladatunk, hanem hogy elinduljunk egy többé-kevésbé konszenzusos megoldás felé.

Mi a véleménye arról, hogy az iskolaigazgató elhatárolódott Pankotai Lili szavaitól?

Az, hogy megteheti.

Ha már feszültségnövelésnél és Molnár Áronnál tartunk: nem egy megkeresés érkezett a szerkesztőségünkhöz, melyben tanárok fejtegetik, a béremelés szükségességével egyetértenek, de a tanársztrájkot meglovagoló noÁr-mozgalomalapítót kínosnak érzik. Mi a véleménye erről?

Amikor tüntetésekre, akciókra kerül sor, mindig a hangosabbak érvényesülnek, ők kerülnek a média fókuszába, róluk lehet hallani. A hangos résztvevők alapján ítélik meg az egészet, de a tanártársadalom ennél jóval békésebb, lassúbb folyású. Néha meg kell köszönni, hogy valaki felerősíti a hangunkat, vállalja a konfrontációt, de közben azt is tudni kell, hogy nem Molnár Áron a tanári társadalom arca.

Mégis ő van előtérben. Mit gondol, nem gyengíti az önök kiállását? Ebből a konzervatív tanárok egészen biztosan nem kérnek.

Én is így gondolom. Politikusok részvétele egyáltalán nem használ az ügynek, ezt mindenképpen látom. Nagyon fontos lenne továbbá, hogy

és ne csak a saját elképzeléseit mondja. Valóban, az ilyen hangos megszólalás nem segíti, hogy a lényegről, az oktatás helyzetéről legyen szó.

Az említettek pár perces előadásaiban rendre előkerülnek az LMBTQI-jogok is. Mi köze ennek az oktatás sanyarú helyzetéhez?

Nagyon jó lenne, hogyha a szűk értelemben vett oktatásról lenne első körben szó, de bármiről lehet vitatkozni. Hiányolom a párbeszédet, én nyitott vagyok bármilyen témáról értekezni; ha ez liberalizmus, akkor legyen liberalizmus. Kell és felelősségünk vitatkozni, nem szeretem a tabukat. Csak az fél a vitától, akinek nincs stabil értékrendje. A jó dolgokat pedig nem sulykolni kell, az értékeket nem szabad erőszakkal képviselni. Ez mindig visszás, sőt kontraproduktív; ha valamit értéknek tartok, azt állhatatosan képviselem, igyekszem benne példát mutatni. De most tényleg nem ezen van hangsúly, hanem most az oktatásra, a jövő generációk boldogulásának egyik meghatározó pillérére figyelünk. Arra, hogyan tudjuk felvértezni a 21. századi kihívásokra a magyar fiatalokat.

Mi a véleménye a Tanítanék Mozgalom parlamenti demonstrációjáról?

Amennyiben az országgyűlés a nyílt vitának a színtere, úgy helye lehet ennek, természetesen a házszabályt figyelembe kell venni. 

Sokan visszásnak gondolják, hogy egy politikai térben zajló tüntetéssorozatban diákok, gyerekek is rendre feltűnnek. Ön hogyan látja?

Végső soron politika minden, amit csinálunk. Ha nagymamát szépen pislogva megkérem, hogy süssön süteményt, akkor az manipuláció. Bele kell tanulnunk, tudatossá kell tennünk, hogy nem manipulálni akarunk, hanem meggyőzni. Ehhez meg gyakorlat kell. Szent István talán még csak tinédzser volt, és államot alapított. Zrínyi Miklós 16 évesen tárgyalt a pápával. Most egy 16 éves diák miért ne próbálgassa a szárnyait? Persze, a tanár-diák viszonyt nem szabad, hogy ez meghatározza.

Ez természetes. A tanár-diák viszony nagyon speciális viszony, közvetlen, mert nevelni csak közvetlen viszonyban lehet, de van egy távolságtartás is, mert tudom azt, hogy én vagyok felelős őérte, ezért érzelmileg nem involválódhatok. Nem barátok vagyunk, én a tanára, ő a diákom. Nem tilthatom meg, hogy elmenjen egy tüntetésre. De nem szabad, hogy ebből azt a következtetést vonjam le, hogy harcostársakká vagy barátokká válunk, mert nem erről van szó.

Hallottunk olyan iskoláról, ahol nyomást gyakorolnak a szülői munkaközösségen belül, egyfajta erőteljes ellenzéki agitáció zajlik, mi több, az is elhangzott igazgató szájából, hogy a cél a kormányváltás – ami azért is érdekes, mert a szülők a gyerekeik miatt éppúgy kiszolgáltatottak az iskolának, mint az iskola a tankerületnek. Erről mit gondol? 

Valóban érdekes az események dinamizmusa. Attól, hogy valaki kritizálja a kormány oktatáspolitikáját, még nem feltétlenül akar kormányváltást. Az talán természetes, hogy ellenzéki pártok szimpatizánsai is részt vesznek a különféle figyelemfelhívó akciókban. Szülőként, állampolgárként szerintem mindenki kifejtheti álláspontját, pártállástól függetlenül. Hallgassuk meg egymást tisztelettel, figyelemmel! Nagyon bízom abban, hogy az oktatásban dolgozók és a szülők lesznek annyira belátók, kommunikációjukban kulturáltak, hogy a köztük felmerülő nézeteltérésekből adódó feszültség nem a gyerekeken, diákokon csapódik majd le.

Említette korábban, hogy nincs idő elmélyedni a tananyagban. Ez a NAT hibája? Rosszul vannak meghatározva az elvárások?

NAT-ról-NAT-ra látható a törekvés, hogy a tudásanyag és a készségfejlesztés egyensúlya megteremtődjék, érződik, hogy időről-időre egy-egy lexikai adatot kihúznak a kerettantervből. Ez azonban alapvetően azt a struktúrát nem változtatja meg, hogy az egész történelmet végig kell tanítani. Ha belekezdek egy témába, végső soron oda jutok, hogy a kihúzott fogalmat is meg kell említeni és meg kell magyarázni. Évről évre azzal küzdök, hogy nem tudom befejezni év végére a kiadott anyagot. Az érettségire kapkodva esünk be, daráljuk az utolsó anyagokat, pedig nagyon jó lenne egy-egy témában elmélyedni. Ez szakmai kérdés, le kell ülni, meg kell vitatni, hiszen annak is van értéke, hogy szinte minden korról esik szó történelemórán. Nem várom, hogy holnapra, vagy a következő tanévre megoldást találjunk, a tanterv komplex felülvizsgálatára van szükség. Azt is át kell például gondolni, hány órát érdemes a diákot az iskolában tartani és mennyit készüljön otthon. Ez egy összetett kérdés.

Mennyire leterheltek a tanárok?

A ’90-es években még 18 óra adott ki egy teljes állást, ma ez a szám 22-26 óráig terjed– most az messzire vezetne, hogy a 22 órát és a 26 órát hogyan lehet egy kalap alá venni, amikor bérszámfejtést végeznek. Láthatjuk tehát az órateher-növekedést. Márpedig, amikor kitalálták a 18 órát, nem hiába tették, tudták, hogy 18 megtartott órához, annyi készülés, dolgozatjavítás társul, ami kitesz heti 40 óra munkaidőt. Én például csak háromnegyed állást vállaltam az elmúlt két évben, mert úgy érzem, hogy többet nem tudnék lelkiismeretesen ellátni.

Mi a helyzet a diákokkal?

Nagyon különböző képességekkel és nem állóképességgel, hanem ülőképességgel rendelkeznek. Van, akit szépen treníroztak már általános iskolától kezdve, hogy megtanulja, visszaadja a tananyagot, és ezt csinálja egy életen keresztül. Vannak, akik nagyon szépen teljesítenek ezen oktatási struktúra keretein belül, és vannak, akikkel az általános iskola legelején megutáltatják az egész folyamatot, és egy merő küzdelemmé válik egy évtizeden keresztül, amit oktatásnak nevezünk. 

Milyen a jövő iskolája? Hol az egyensúly a készségfejlesztés és a lexikális tudás között?

Olyan közhelyet tudok mondani, hogy adat nélkül nincs összefüggés. Az összefüggések megértéséhez meg kell tanulni bizonyos dolgokat. Innentől kezdve tényleg már csak mennyiségek és arányok kérdése, hogy hány témát vegyünk bele a kerettantervbe. De nem is feltétlenül onnan kellene megközelíteni, hogy mennyi legyen az anyag, hanem inkább onnan, hogy azt milyen módszerrel oktassuk. Jelenleg úgy, hogy a tanár elmondja, kérdez párat, felfedeztük az összefüggéseket, majd megtanuljuk. Végső soron az összefüggés is adattá változik. De hogyan lesz értés és készség belőle? Ha gyakoroljuk. Ám

Persze, leültünk, megtanultuk, mi a kooperáció, a csapatmunka, de a gyakorlatba nem nagyon tudtuk átültetni. Szükség van az átállásra. Ahhoz pedig jó továbbképzések kellenek és olyan kerettanterv, amibe beleférnek ezek az időigényesebb, de igen hasznos gyakorlatok.

Interjú elején említette, nem tud statisztikával szolgálni a sztrájkoló és nem sztrájkoló tanárok arányát illetően. Mi a helyzet a tanári karban, nincsen feszültség a sztrájkolók és nem sztrájkolók között? 

Vitatkozunk, vannak nézeteltérések, de mivel az alapkérdésekben egyezünk, nagyon erősen érvényesül a kollegialitás. Én csak sztrájkolok, nem polgári engedetlenkedem: ennek pedig az az oka, hogy félek, hogy egy esetleges radikálisabb megmozdulás nagyon rossz helyzetbe hozza az iskolát. Már azzal, hogy hat munkatársunkat elbocsátották, nagyon rossz helyzetbe került az intézmény. De közben ott van egy hála is bennem, hogy ők merték annyira fölemelni a szavukat, hogy az már átüsse az ingerküszöböt. Mert sajnos azt kell látni, hogy másképpen nem hallanak meg minket. Soha nem tudnám váddal illetni azokat, akik polgári engedetlenkedtek. Csináljuk, tanítunk, működtetjük az iskolát, kifejezzük elégedetlenségünket, és bízunk abban, hogy beindul valamilyen párbeszéd.

Ha a figyelemfelhívást hisztinek nevezzük, akkor az egész ügyet belekényszerítjük egy szülő-gyermek viszonyhoz hasonló helyzetbe. Márpedig az állam nem szülő, az oktatás pedig nem gyermek. Van egy felelős kormányunk, és vannak felelős pedagógusaink. Ennek a két csoportnak meg kell találni az összhangot, hogy jól működjön az oktatás. Nagyon fontosnak látom, hogy amikor háborús világban élünk, akkor ne csak honvédelmünket erősítsük meg fegyverekkel, hanem az emberek önbecsülését is. Mert tagjaiban erős a nemzet. Csak a szabad, erős öntudattal rendelkező, abban nem megtört emberek lesznek hű állampolgárok. A magunkért és közösségeinkért való felelősségvállalás szabadságát követeljük: azaz érdemi párbeszédet és bizalmat a hivatásuknak élő tanárok felé.

Képek: Ficsor Márton/Mandiner