Az írói szabadság a kritika szabadsága is
Ahhoz, hogy mindezekről érdemben beszéljünk, elsősorban belső és külső szabadság kell. „Az irodalomnak elsősorban szabadságra van szüksége” – vallotta Németh László a Ha én miniszter lennék. Levél egy kultúrpolitikushoz című írásában. A szabadságot nem önmagunk mind magasabbra emelése, hanem a közösségeink építése és megóvása érdekében kell őriznünk és táplálnunk. Németh László a diktatúra időszakában így fogalmazott: „Ha lesz megint sajtószabadságunk, nekünk, íróknak kell megfékeznünk azokat, akik az adott helyzet s a szó hatásának a felmérése helyett a felkavart szenvedélyeken igyekeznek minél magasabbra dobni magukat.”
Az írói szabadság a kritika szabadsága is, s ezen itt most nem az irodalmi kritika műfaját értem. Mi nem élhetünk olyan rendszerben, mint az elődeink éltek, amelynek „a kezdetei nem férnek össze a kritika korlátlan szabadságával”. Németh László rámutatott arra, hogy „a hatalomnak is van tehetetlensége: nehezen adja vissza, amit egyszer megszerzett, megszokott. »Igen, a kritika, kritikára szükség van; de csak azokéra, akik velünk egy alapon állnak.« De ki áll egy alapon velünk? Gyakorlatban: aki nem bírál bennünket, napi intézkedéseinkben sem. Az úgynevezett »személyi kultusz« egyik legnagyobb pusztítása az volt, hogy ezt az állapotot állandósította, az ellentmondás leghalványabb jele mögött rögtön az ellenséget kereste s üldözte.”
Ma nem az a feladatunk, mint amit Németh László leírt,
aki miniszterként ugyanazt tette volna, mint amit íróként fontosnak tartott, „a közvélemény fokozatos felszabadítását tűzném ki célul, s közben most is arra vigyáznék, amire 56-ban vigyáztam volna, hogy a látszólagos bátorság hajókázói helyett a legkomolyabb problémalátást segítsem szóhoz s tekintélyhez. Tudnám, hogy épp az írók közt az átlagosnál nagyobb kiábrándulást, fanyalgást kell leküzdenem. De tudnám azt is, hogy az írók, ha tehetségük kibontására igaz mezőt kapnak, másoknál könnyebben felednek: tehetségük kényszeríti felejteni őket…” A közvéleményt ugyanis nem kell felszabadítani, de szabadság friss levegőjét meg kell őrizni. Íróként írni kell, vitázni, beszélgetni, rámutatni sorsunk és nemzeti létünk olyan momentumaira, amelyek mellett a csak politikával foglalkozók könnyedén elsétálnak. Ha komolyan azonosulunk Széchenyi vágyával, hogy magabíró nemzetként egy erős, szuverén államban éljünk és boldoguljunk, akkor nem vonulhatunk elefántcsont toronyba, nem bújhatunk verslábak és metaforák mögé, hanem követnünk kell Vörösmarty, Petőfi, Mikszáth, Ady, Móricz, Kassák, Németh László vagy éppen Illyés Gyula példáját: rá kell mutatnunk arra, amit más is néz, de mégsem akar látni.