A kertember 7.
A kertember kinyitotta a kerti csapokat, valamint a mosogatóét a nyári konyhában, leugrott a vízóraaknába, elfordította a megfelelő kallantyút, bebugyolálta a csövet, felhúzta magát a felszínre (még egész jól megy – gondolta közben – minden értelemben, majdhogynem a saját hajánál fogva, ez utóbbi jelenetet el is képzelte egy pillanatra, paraszti létre szelídült exszamurájként látva magát a gödör szélén), és ezzel nem csupán a vizet zárta el, hanem egy korszakot is újra, jelesül a tavasz-nyár-ősz szakaszt. Itt a tél tehát, állapította meg, és elindult a madáretetők felé. A szotyi, a töki, a tuti a Fradi, motyogta maga elé közben, felidézve ezzel a legendás Kalap alakját, aki nélkül annak idején nem kezdődött Fradi-meccs, és a kertember most tisztán hallotta a hangját is, ami túlharsogta a B közép „Puha vagy, Jenő!” kórusát is, amivel a csodálatos, kőkemény balhátvéd és edző munkásságára utaltak a szurkolók, és fogyott is a portéka rendesen, beleértve a Frutti nevű cukorkát is, de arra a kertember fittyet hányt (bár az igazat megvallva, fogalma sem volt arról, hogy mi az a fitty, és miként kell hányni, miként arról sem, hogy miért hányják a cigánykereket, na jó, azt vetni is szokták, ami közelebb állt hozzá, és hogy mi az a hón, aminek csak alattja van, a tértivevényről már nem is beszélve), a méltán népszerű népdal „Cukrot adnék annak a madárnak” kezdetű sorára nem adott a madaraknak, annál inkább is, mert már nincs Frutti, és Kalap sincs, és Dalnoki Jenő is oda már, odaát húzzák egymást a Sándor Csikarral. Imigyen szórakozva a szavakkal megtöltötte az etetőket szotyival, véletlenül (direkt) elhullajtva közben néhány szem magot, hogy aztán majd a csodálatos nyárnak a közepében nagy fejű napraforgók nyíljanak szerte a kertben, mindannyiuk szertelen örömére.
