Az élő foci nem számítógépes játék, ahol a pontosság, a konzolt kezelő, kívülről irányító hideg tárgyilagossága a lényeg. A nézők az eksztázisra vágynak, az érzelmek elszabadulására, az izgalom kiszámíthatatlan varázsára. Ehelyett láthattunk visszafújt gólokat (felrobbant a stadion, brazilok tízezrei a helyszínen, tízmilliói odahaza ünnepeltek együtt a boldog Viníciusszal és a csapattal, amikor percek múltán kiderült, hogy felesleges az egész, mert a félpályánál korábban történt valami…), vagy a kameruniak második gólját Szerbia ellen, ahol a gyönyörű találat szerzője szomorúan álldogál, mert az asszisztens lest jelzett, majd percek múltán hirtelen int a bíró: mégis gól, lehet örülni.
Nem is túlzottan életszerű ez az alapos kontroll, hiszen a valóságban nincs mód ennyire ellenőrizni, kinagyítani, kielemezni minden lépésünket. Vagy ha mégis, használhatnánk annál komolyabb dolgokra is, mint hogy hol állt a csatár a rúgás pillanatában.
A VAR korábbi hibákat-bűnöket büntet, sokszor olyanokat is, amikről nem is tudtunk. Nagy kérdés, vajon meddig mehetünk vissza? Akár a kezdő sípszótól újrakezdhetjük, ha kiderül, a játékvezető szabálytalanul fütyült? És miért csak a fociban? Vegyük csak elő a történelmet, nézzük meg videobíróval a trianoni békét, talán látszik a képernyőn, hány magyar is élt ott, amit a korabeli VAR-szobából más országokhoz csatoltak? De vissza lehetne rendelni Gavrilo Principet, mert jogosulatlanul tartózkodott pisztollyal a kezében a szarajevói utcasarkon.”