A filozófus-élsportoló, aki az Adria vizén át disszidált – Csepregi Gábor a Mandinernek

Csepregi Gábor (1950) a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Vezetőképző Akadémiájának vendégoktatója és a kanadai Manitoba Egyetem St. Paul's College-ának vendégkutatója. A québeci Laval Egyetemen doktorált filozófiából és teológiából, később a winnipegi Université de Saint-Boniface és a ottawai Dominican University College elnöke volt. Tudományos pályafutása előtt a kanadai vízilabda-válogatott tagja, majd 1977 és 1984 között szövetségi kapitánya volt.

***

Pszichológiai alapigazság, hogy a jelent nagyon érdemes megélni. Mit jelent a jelenlét, a jelen megélése a teológia és az élsport szemszögéből?

A jelenlét azt jelenti, hogy valami vagy valaki megragad minket, és emiatt egy személyes kapcsolatot alakítunk ki ezzel a tárggyal vagy élőlénnyel. Egy ajándék ez, egy különleges jelenés, amelyre részleteiben is oda tudunk figyelni, és amely valami újat tud mondani nekünk. A teológia szemszögéből ez az Isten jelenléte lehet – vannak az életben pillanatok, amikor egy misztérium körülleng minket, és érezzük, hogy nemcsak a bennünket körülvevő materiális világ létezik, hanem a transzcendens is. Az élsportban ilyen lehet egy különleges összhang a csapat tagjai között, vagy egy közös öröm a győzelem, illetve egy közös bánat a vereség után.

Vagyis egy igazi kapcsolatban. Ön sokat ír a kapcsolatok elszemélytelenedéséről. Az elektronikus kommunikációs eszközök korában mit veszít leginkább a kütyük közegében szocializálódó fiatal?

Leginkább azt az élő lelki közelséget, amelyben nemcsak a szavak, a gondolatok jelennek meg, hanem egy egész atmoszféra: egy másik ember van jelen, akinek van személyisége, kisugárzása. A társalgásban egy egészen másfajta kapcsolat valósul meg, mint az online beszélgetésben, jobban érzékelhető benne a másik ember személyisége. Az ember totalitása van jelen a személyes társalgásban, ott van nemcsak beszédében, de testbeszédében, mimikájában, mozdulataiban is, és ezek kiegészítik egymást.

Az életben mindennek megvan a maga ideje a Biblia szerint. Ön is írt erről a Corvinákon. Miért fontos az életben, hogy jól időzítsünk?

Mert időbeli lények vagyunk, a múltból érkezünk a jelenbe, és haladunk tovább a jövő felé. Meg kell találni a helyes pillanatot, amikor egy döntést meghozunk, vagy amikor egy kapcsolatépítésbe belevágunk.

Az időzítés fontos velejárója a tapintat: amikor érezzük, hogy valamit meg kell tennünk, ugyanakkor van bennünk egy helyes távolságtartás is. Tudni kell, mikor kell valakit megdicsérni, mikor kell ajándékot adni, mikor kell valaki mellett ott lenni.

A tett halála az okoskodás – szól a híres tézis, de néha mégis az átgondolt, késleltetett lépések bizonyulnak helyesnek. Mitől függ?

Mindig a helyzettől függ. Mindig mérlegelni kell, hogy egy adott helyzetben a kivárás vagy a cselekvés a bölcsebb. Az emberben kétféle impulzus van: kifejeznie magát, vagy éppen visszafognia magát.

Csepregi Gábor

Amikor 18 évesen átúszott a jugoszláviai Koperből az olaszországi Triesztbe, az egy ösztönös döntés volt, egy tökéletes időzítés?

Igen, az teljesen ösztönös volt. Persze előtte feltérképeztem, hogy milyen a helyzet. Másfél kilométer volt a két világ közötti távolság, de pontosan ki kellett számolni, hogy a parti őrség cirkálója mikor megy ki az öbölből. Amikor kiért a nyílt vízre, akkor volt pontosan az ideje, hogy az ember beugorjon a vízbe, és lassan, halkan ússzon a sötétben, hogy ne vegyék észre. Ami megnehezítette a dolgot, hogy éppen akkor Triesztben egy tűzijáték volt, ami megvilágította a vizet.

Amikor beugrott a tengerbe, érezte, hogy nagyot kockáztat?

Nem volt ez bennem élesen.

A túloldalon volt egy világítótorony – amit később a Szabadság tornyának neveztünk el a barátaimmal –, tudtam, hogy afelé kell úszni.

Mi volt az első gondolata, amikor Nyugat-Európában, a Vasfüggöny túloldalán kimászott a vízből?

Amikor átértem a túlsó oldalra, akkor nyílalt belém, hogy hoppá, most az ismeretlennel találkozom, nem tudom, mi vár rám.

Ön akkoriban versenyszerűen úszott, az Újpesti Dózsa úszója volt. Ezek szerint nem a fizikai része volt a nehezebb, hanem a teher, hogy sikerül-e.

Igen, volt benne egy izgalom, hogy mi van, ha elkapnak, illetve az is, hogy ez a „point of no return”, ahogy az angol mondja, vagyis, ha ugrom, akkor onnan már nincs visszaút. És volt benne egy nagy adag kalandvágy is, meg persze egy kis meggondolatlanság is. 1968-ban egy sikertelen disszidálási kísérletnek kemény következménye lett volna: elzártak volna az egyetemi tanulmányoktól és a katonaságnál is megtáncoltattak volna –

Apám azt is írta nekem egy bibliai idézettel külföldre, hogy „aki az ekére tette a kezét, és visszanéz, az nem méltó a Mennyek országára”. Én ezután már csak előre néztem.

A szüleivel egyébként ezt követően mikor tudott először találkozni?

1972-ben Pozsonyban, mert a kanadai vízilabda-csapat, amelyben játszottam, Budapestre ment játszani, de én a fenti okok miatt nem tudtam oda velük tartani, Csehszlovákiába azonban be tudtam utazni.

Visszatérve a disszidálásához: hogyan jutott el Koperbe?

Bulgáriában volt egy szocialista ifjúsági találkozó, oda kértem egy vízumot Jugoszlávián keresztül. Amikor Jugoszláviába értem, azonnal az olasz határhoz legközelebb eső, tengerparti Koperbe utaztam, egy éjszakát megszálltam ott, és másnap, augusztus 9-én este lementem a partra, megfigyeltem a mozgásokat, és cselekedtem.

Ott kora hajnalban besétáltam a rendőrségre, a fogdában adtak enni, majd felvittek a gyűjtőtáborba, és bezártak egy karanténba. Tört francia nyelven tudtam kapcsolatot teremteni, mindenféle népek voltak a táborban.

Miért disszidált? Miért lett elege a Kádár-rendszerből?

Igazából két oka volt. Egyrészt az egész rendszer egy ellentmondáson alapult: énekeltük az Internacionálét („Fel-fel, ti rabjai a földnek...”), miközben Magyarországon nem volt szabadság. Másrészt, láttam, hogy kialakult egy új arisztokrácia, és azok

Bennem egész fiatalon megvolt egy nagy szabadságvágy, szerettem volna tanulni, és volt bennem egy kalandvágy is, hogy megismerjem, mi van a Vasfüggöny mögött.

Promóciós kép a kanadai válogatott Csepregi Gáborról 1975-ből – az atlétákról készült képeket kiállították minden jelentős kanadai városban a Montréali Olimpiai Játékok előtt

Miért éppen Kanada lett a távozás célállomása?

Azért, mert anyai nagybátyám, Mészöly István Kanadában élt, és a menekülttáborból ehhez a hozzátartozómhoz tudtam továbbmenni. Québec városában élt 1956 óta, oda mentem tehát, de nem voltam a terhére, külön éltem, és azonnal munkát vállaltam. Kanadában az is vonzó volt, hogy kétnyelvű állam, én pedig szerettem a nyelveket, vagyis vonzott, hogy megtanulhatok angolul és franciául.

Ön otthon úszó volt, nem véletlen, hogy Québecben úszómesterként kezdte. De hogyan jött a vízilabda?

Az úgy történt, hogy Québecben volt egy befolyásos ember, aki ezt a sportot népszerűsíteni akarta, és keresett egy edzőt. Én akkor az úszómesteri állásom mellett próbáltam a gyerekeknek megmutatni, hogyan kell vízilabdázni. Ez az ember megkeresett, majd néhány hónap múlva felkért, hogy alakítsak egy vízilabda csapatot.

lányokat kezdtem el hívni, és ők bevonzották a fiúkat... Egy vegyes csapat alakult ki, két-három év múlva már 80 fiatal járt rendszeresen. Közben pedig magam is játszottam az egyetemi csapatban.

Hogyan került két évvel később a kanadai vízipóló válogatottba?

Egy törvény úgy rendelkezett, hogy ha egy kanadai állampolgár rokona érkezik az országba, az egy éven belül megkaphatja az állampolgárságot. Így a nagybátyám lett a gyámom, én pedig a rokoni státusz miatt megszereztem a kanadai állampolgárságot. Jogilag már lehettem tehát kanadai válogatott, a játékom alapján pedig be is kerültem oda.

Csepregi Gábor edző utasítást ad Simon Deschamp kanadai játékosnak az 1983-as Egyetemi Játékokon Edmontonban

Ott volt a kanadai válogatottal 1972-ben a müncheni olimpián.

Az volt a gyerekkori álmom, hogy versenyzőként kijussak egyszer egy olimpiára – az ott megvalósult, csodálatos volt. És az ismert okok miatt szomorú is.

A terrortámadás miatt ez történelmi sportesemény lett. Hogyan élték meg a sokkot?

Amikor reggel felébredtünk, akkor mondták nekünk, hogy mi történt; mindenhol civil ruhás rendőrök voltak, kerülővel tudtunk csak kimenni a szálláshelyünkről, és már nem is tudtunk visszamenni. Utána értesítettek bennünket a tragédiáról. Nagyon megrázott mindannyiunkat. Az olimpia azokban a napokban egy értelmetlen eseménnyé vált.

A montréali olimpián 1976-ban a magyar csapat ellen játszottak, ön azt a Csapó Gábort fogta, akivel a ‘60-as évek közepén otthon egy váltóban úszott. Milyen érzés volt?

Különleges érzés volt. Csapó Gábort fogtam védőjátékosként, aki egy nagyon erős ember volt. Megpróbáltam mindig faultolni, mielőtt átveszi a labdát... A vízben nem éreztük, hogy nagyon barátnak kellene lennünk, de amikor lefújták a meccset, megöleltük egymást, ahogy a többi magyar játékossal is. 4:2-re kaptunk ki, de jól ellenálltunk. Szepesi György közvetítette a meccset,

Magyar sporttársakkal beszélgethetett ott újra. Nem kapta el a honvágy?

Kanadában évek elteltével már nem éreztem honvágyat. Hiányzott a család és a magyar sportközeg, de nekem Kanada nagyon sokat adott. A mai napig van bennem egy lojalitás a kanadai állam iránt. Ragaszkodom a szülőhazámhoz, de nagy hálát érzek Kanada iránt.

Valamilyen módon volt azért visszatérés: később a magyar gyerekkori szerelmét vette el. Hogyan tudtak újra találkozni?

Együtt jártunk középiskolába, diákszerelem volt.

Elég szomorú volt emiatt. Néhány évig még tartottuk a kapcsolatot, de az élet ment tovább, ő is megházasodott Magyarországon, én is Kanadában. A 30. érettségi találkozón láttuk viszont egymást, és jót beszélgettünk. A 40. érettségi találkozóra viszont már mind ő, mind én elvált emberként érkeztünk, és akkor gyorsan megtaláltuk a közös hangot, felidéztük a régi emlékeket. Az volt a döntő pont, hogy közös értékeink voltak, a magyar gyökereink, a becsületesség, a mások tisztelete, a szép szeretete. Egy évre rá, 2009-ben pedig Kanadában meg is házasodtunk. Ott élünk, de nyaranta mindig hazajövünk.

Csepregi Gábor kapitány a Los Angeles-i olimpián azon gondolkodik, kit cseréljen le és kit küldjön a vízbe

Ismét visszakanyarodva a pályájához: 1977 és 1984 között kanadai szövetségi kapitány volt, 1984-ben ott volt a csapatával a Los Angeles-i olimpián. Versenyzőként vagy edzőként mi a titka annak, hogy valaki az élsportban is kiemelkedő tudjon lenni?

Egyéni sportban a fegyelem, csapatsportban az összetartás. Ezen kívül a szeretet, az emberi lojalitás, a másik elismerése. De általában három dolog szükséges a sikerhez: az első a tehetség, amelyhez persze a képességek fejlesztése is hozzátartozik, a második a kemény munka, amely egy nagy élettapasztalatot ad, a harmadik pedig a szerencse. Ez utóbbit sokan nem akarják elismerni, mert úgy szeretik tudni, hogy a saját életüket ők kontrollálják – de ez nem így van, az élet sokszor kiszámíthatatlan.

1984 után oktatóként dolgozott, teológus és filozófus végzettséggel. Milyen az akadémiai élet Kanadában?

Sok dolog a hátrányára változott ott az elmúlt évtizedekben.

Az ösztöndíjak megítélésében, a teljesítmény értékelésében, a feladatokra való kiválasztásban sokszor a származást, a bőrszínt, a gendert, az identitást nézik, nem a teljesítményt, így egy újfajta egyenlőtlenség jön létre. A másik probléma az, hogy absztrakt módon állunk hozzá az emberekhez. Egy abszolút kategóriát vetítünk rá az emberekre: ez egy férfi, ez egy fehér ember, ez egy ilyen vagy olyan... Vagyis nem látjuk meg az egyént a maga képességeivel, önálló személyiségével, egyéni élettörténetével. Ez nagy baj.

Kanadában jelenleg éppen az őslakos indián woke-lobbi borzolja a kedélyeket. Sok visszaélést követett el ellenük a kanadai állam, de most egy spirál alakult ki: meg nem történt dolgokért is bocsánatkérésre, kártérítésre akarják szorítani Kanadát.

Személyesen is tapasztaltam ezt. Rektor voltam, és egy diákcsoport azt követelte tőlem, hogy az egyetem nevében kérjek bocsánatot az őslakos indiánoktól. Én személyesen szimpatizálok velük, ismerem a nehéz helyzetüket. Ebben a kérdésben készíttettem egy felmérést, elmentem az archívumba, és azt találtam, hogy az egyetemünkön a múltban semmilyen visszaélés nem történt velük kapcsolatban. Így azt mondtam, hogy az egyetem nevében én nem kérek bocsánatot.

Az eset pontosan megmutatja, hogy nem az igazság fontos, hanem az, hogy az uralkodó ideológiának eleget tegyenek.

Több, mint kétszáz őslakos indián diák földi maradványait vélték felfedezni a kanadai Kamloops város egykori egyházi iskolájának kertjében. Az eset után ismeretlenek templomokat gyújtottak fel. Most azonban kiderült: a sírokra nincs bizonyíték.

Nincs bizonyíték erre. Nem folytatták le a szakszerű vizsgálatokat, nem volt komoly feltárás, a csontleleteket sem ellenőrizték rendesen. Nagy társadalmi vita van ezekről az úgynevezett rezidens iskolákról – én sok őslakos fiatallal beszéltem, a családjaik azt mondják, hogy ugyan fájt nekik, hogy a gyerekeiket nem látták, hiszen bentlakásos iskolák voltak, de nagyon sokat tanultak ott a diákok. Sok indián erős alapot kapott, így tudtak kiemelkedni – a vitában ezt sokan elfelejtik.

Újra Budapesten tanít, az MCC vezetőképző akadémiáján. Milyen témákban tart előadásokat?

Alapvetően vezetéslélektani témákban: hogyan tudjuk a környezetünket más szemmel látni, mi a kutatók tízparancsolata, miért nem szabad az ismeretlentől félni, vagy mi a helyes értékrendszer.

A Corvinák a Mathias Corvinus Collegium online tudományos ismeretterjesztő folyóirata. A folyóirat itt olvasható.

(fotók: Csepregi Gábor, Gyurkovits Tamás)