Fenyeget-e nukleáris háború?

A február végén kipattant orosz-ukrán konfliktussal hosszú idő után újra a közbeszéd témájává vált a nukleáris fenyegetés, hiszen jelenleg Oroszország rendelkezik a legtöbb atomfegyverrel. Ráadásul Putyin a kezdetektől fogva nukleáris fenyegetésekkel él, hogy elrettentse a Nyugatot az esetleges beavatkozástól, de Joe Biden is tett utalásokat a nukleáris konfrontációra. 

Nem tisztem, hogy állást foglaljak a konfliktusban akármelyik felet is démonizálva. Annyi bizonyos, hogy a háborúnak nincsenek vesztesei és nyertesei, és nem is lesznek. Egy ilyen konfliktus a pandémiából való kilábalás közben nem hiányzott senkinek.

Egy nukleáris háborúnak sincs nyertese, csak vesztese

A háború felvetette azt a kérdést, hogy ez a fajta fenyegetés kiválthatja-e a nukleáris fegyverek szélesebb körű elterjedését. Vannak, akik szerint egyértelműen, de sokak szerint erre semmi esély – a háború kimenetelétől függetlenül. 

Az kétségtelen, hogy a nukleáris háború jelentette fenyegetés ott van a háttérben, de véleményem szerint a jelenlegi tendenciákat (!) figyelembe véve nem reális egy nukleáris háború. Egy nukleáris háborúnak nem lenne ugyanis nyertese, csupán a Földünk szinte teljes megsemmisítését, pontosabban lakhatatlanná tételét érné el vele bármely fél. A nukleáris háború kirobbanására azért is látok kevesebb esélyt, mert nukleáris fegyvereket jelenleg kevés ország tudhat a birtokában, és ez így van jól. 

Jelenleg tíz ország rendelkezik nukleáris fegyverrel, ez a tíz: 

A nukleáris fegyver ma egyenlő a nyomásgyakorlással

A háború már most mutat egy olyan tanulságot, hogy a nukleáris fegyverrel rendelkező agresszor (jelen esetben Oroszország) milyen könnyen elrettentheti a többi nukleáris hatalmat a beavatkozástól, mikor egy nukleáris fegyverrel nem rendelkező állam megtámadásáról van szó. 

El lehet játszani a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Ukrajna rendelkezik nukleáris arzenállal, Oroszország akkor is megtámadta volna vagy nem?

Valószínűnek tartom, hogy nem, ahogy az Egyesült Államok sem támadta volna meg Irakot Szaddam Husszein vagy Líbiát Moammer al-Kadhafi alatt, de gondolhatunk Iránra is, ha birtokol nukleáris fegyvert, akkor a Közel-Keleten nagyobb mozgástér jutott volna neki, habár valószínűleg erre Szaúd-Arábia egy saját bombaprogrammal válaszolt volna…Ukrajna nukleáris felfegyverzéséhez hozzátartozik, hogy a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően volt lehetősége nukleáris fegyverhez jutni, de ezzel a lehetőséggel akkor nem kívántak élni, lemondtak erről, igaz ezek felett a fegyverek felett sosem rendelkeztek kizárólagosan.

Jelenleg tíz ország rendelkezik nukleáris arzenállal

Akik a háborút követően az atomfegyverek széleskörű elterjedése mellett érvelnek, azok épp azért teszik ezt, mert legyen szó szimpla status quo hatalomról, akár elégedetlen agresszorról, a nukleáris fegyver birtoklásának puszta ténye – mint láttuk – elrettentő erővel bír. 

Ezt gyakorlati példákat keresve többnyire azzal támasztják alá, hogy az ázsiai térségen például Tajvan – Kína miatt – és Dél-Korea – Észak-Korea miatt – egyre intenzívebb nukleáris fenyegetéssel néz szembe, így elemi érdekké lépett elő számukra a nukleáris fegyverekhez való hozzájutás. Ez az érvelés ugyanakkor figyelmen kívül hagyja a nukleáris döntéshozatal összetett jellegét.

Ha visszamegyünk az időben akkor lényegében 

1963-ban az Egyesült Államok 35. elnöke John F. Kennedy például azt jósolta, hogy

ha a nemzetközi közösség nem lép kellő hatékonysággal, kellő időben. 

Ez sem állta meg a helyét, hisz most 2022-ben is „csupán” tíz állam rendelkezik nukleáris fegyverrel. Addig, hogy tíz államnak legyen atomfegyvere pedig rendkívül lassan jutottunk el. Különösen az 1970-es évek óta lassult le ez a folyamat.

1945-ben tesztelte az Egyesült Államok az első atombombát, 1949-ben az akkori Szovjetunió tesztelt atombombát, 1952-ben Nagy-Britannia, miután Ausztráliában végzett sikeres atomkísérletet, 1960-ban Franciaország, miután Algériában robbantott sikeresen, 1964-ben Kína robbantott sikeresen. Izrael sosem ismerte el nukleáris programjának létezését.

Nem tudni pontosan, hogy Izrael mióta rendelkezik atomfegyverrel, de a becslések szerint nagyjából az 1960-as évek második felében tehettek rá szert, illetve fejleszthették ki. Így összességében körülbelül négy évente egy állam jutott atomfegyverhez 1970-ig. 1970 óta további négy ország jutott atomfegyverhez: 1971-ben Pakisztán, 1974-ben India, 2006-ban pedig Észak-Korea.

A Dél-Afrikai Köztársaság még az 1970-es, 1980-as években kezdett atomfegyver kifejlesztésébe, ami az 1990-es évekre kudarcba fulladt. Így 1970 óta négy ország jutott atomfegyverhez, ami tizenhárom évente nagyjából egy országot jelent.

Az atomfegyverek elterjedésének gátjai: atomsorompó, Nukleáris Szállítók Csoportja

Az oka, hogy ilyen lassan terjedtek el az atomfegyverek és – szerintem – egyben annak az okai is, hogy az ukrajnai konfliktust követően nem fog új erőre kapni a nukleáris fegyverek terjedése az az, hogy a nagyhatalmak úgy alakították és alakítják politikájukat, hogy megakadályozzák a proliferációs hullámzást. 

Az 1960-as évektől kezdve erőteljes szabályozókat építettek a rendszerbe, hogy minimalizálják az atomfegyverek elterjedésének kockázatát. Ilyen szűrő volt az Atomsorompó-egyezmény, a különböző gazdasági szankciós politikák és a Nukleáris Szállítók Csoportja.

Az Atomsorompó-egyezményt 1969 novemberében ratifikálta az Egyesült Államok és a Szovjetunió, ami 1970-ben lépett hatályba az addig csatlakozó államok számára is. Ez lényegében célul tűzte az atomfegyverek elterjedésének megakadályozását, ezen kívül az aláírók vállalták, hogy 

A szerződés megtiltotta a nukleáris fegyverek átadását, előállításának segítését, valamint az aláírók nem állíthatnak elő, nem szerezhetnek be és nem fogadhatnak el atomfegyvert, de az atomenergia békés felhasználása előtt nem tornyosulhatnak sem kereskedelmi, sem ellenőrzési akadályok. Mindezek betartását mindmáig a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) ellenőrzi.

A Nukleáris Szállítók Csoportja (angolul Nuclear Suppliers Group (NSG)) is gátat szab az atomfegyverek elterjedésének. Ebben 46 ország – köztük Magyarország is – részt vesz. A csoport 1975 után alakult meg, miután az 1970-es évek elejétől az Atomsorompó-egyezményen kívüli országokkal való kereskedelem fellendült, valamint 1974-ben India kísérleti atomrobbantást hajtott végre.

Magyarország a Paksi Atomerőmű építkezés kapcsán 1978-ban lett a csoport tagja, 2009 júniusától pedig Magyarország látta el egy teljes évig az elnökségi feladatokat. A tagországok vállalták, hogy önmérsékletet mutatnak a nukleáris anyagok és az ide kapcsolódó anyagok exportja tekintetében. Ezzel igyekeznek elérni, hogy a különböző nukleáris anyagok és felszerelések békés kereskedelme ne járuljon hozzá atomfegyverek elterjedéséhez.

Mindezek a szabályozók ma is léteznek, és nem túlzás azt állítani, hogy ma már sokkal erősebbek is, mint mikor létrejöttek. Napjainkban eljutottunk oda, hogy

Igaz, hogy Irán előállít dúsított uránt, amely nagyon közel áll az atombombához szükséges minőséghez, de nincs döntő bizonyíték arra, hogy nukleáris fegyver fejlesztésére törekednének.

Voltak próbálkozások nukleáris fegyverek fejlesztésére

A nukleáris fegyverek terjedése és így a nukleáris háború kirobbanásának megnövekedett esélye azért sem reális jelenleg, mert a legtöbb állam megelégszik azzal, ha atomfegyverrel rendelkező szövetségre tud támaszkodni, mint amilyen a NATO is. Ez jóval költséghatékonyabb megoldás, hiszen nem kell rengeteg anyagi forrást feláldozni nukleáris arzenál fejlesztésére, ráadásul a nukleáris fegyverek fejlesztése időigényes folyamat, az ilyen fegyver megszerzése pedig nehézkes és lassú. Erre Japán szolgáltat jó példát. Japán az 1950-es évektől kezdve folyamatosan napirenden tartotta a nukleáris fegyverek hazai fejlesztését, de végül arra a következtetésre jutottak, hogy inkább az Egyesült Államok nukleáris védőhálójára hagyatkoznak, hiszen a saját atomfegyver kifejlesztésének költségei rendkívüli módon meghaladják a jövőbeni remélt „hasznokat”.

Svédország és Németország is eleinte törekedett saját nukleáris arzenál kifejlesztésére, de idővel a japánokhoz hasonlóan elálltak ettől. 

Olyan latin-amerikai országok is eleinte nagy késztetést éreztek ilyen típusú fegyverarzenál kifejlesztésére, mint Brazília vagy éppen Argentína az 1980-as években. Ezekben az országokban végül az elképzeléseket a nukleáris fegyverek hasznosságát övező belpolitikai megosztottság tette zárójelbe, és végül csupán civil nukleáris technológia fejlesztésébe kezdett ez a két ország.

Vannak olyan országok is, akiknek esetleg felmerülhetett a nukleáris arzenál hazai fejlesztése, mint lehetőség, de a nemzetközi gazdaságtól való jelentős függőségek ezt keresztülhúzták. Ilyen ország Tajvan és az Egyesült Arab Emírségek is, hiszen rájöttek, hogy az atomerőművek beüzemelése és a nukleáris arzenál fejlesztési költségei jóval meghaladják a nemzetbiztonsági előnyöket.

A tekintélyelvű államok ráadásul, amelyek általában ilyen arzenált szeretnének a magukénak tudni rendszerint rosszul menedzselik a belföldi nukleáris programjaikat, így inkább felhagynak azzal, ahogy láthattuk ezt Irak és Líbia esetében is.

Az ukrajnai háború nem hozza magával az atomfegyverek széleskörű elterjedését

Ha még mindez nem lenne elegendő érv a nukleáris fegyverek ukrajnai háború utáni elterjedése, illetve a nukleáris háború kirobbanása ellen, akkor érdemes ezen a ponton elővenni azt a tényt, hogy nem az ukrajnai konfliktus az első eset, mikor egy nukleáris arzenállal rendelkező ország (Oroszország) megtámad egy „nem nukleáris” államot, valamint az sem az első eset, hogy ezt az arzenált fenyegetésre használja az aktuális agresszor.

1967-ben Izrael például támadást indított, amellyel végeredményben elfoglalta Ciszjordániát, a Golán-fennsíkot, a Gázai övezetet, valamint a Sínai-félszigetet, és egy esetleges vereség elkerülése érdekében hajlandó lett volna nukleáris arzenálját is bevetni. 

Az Egyesült Államok is élt már nukleáris fenyegetésekkel a történelem során – most nem Hirosimára és Nagaszakira gondolva – mondjuk a vietnami háború alatt, mikor a republikánus Richard Nixon burkoltan nukleáris fenyegetést intézett azért, hogy rákényszerítse a szovjeteket a nyomásgyakorlásra az észak-vietnami béketárgyalások során. Hasonló eset Pakisztán is, hiszen többször felhasználta nukleáris arzenálját az India elleni akciók fedezésére.

Visszatérve Oroszországhoz, 2014-ben a Krím annexiója idején és a már akkoriban a kelet-ukrajnai területeken létrejött két szakadár miniállam (a Donyecki és Luganszki Népköztársaságok) akkori elismerése kapcsán –  a mostani konfliktushoz hasonlóan – szintén tett arra utalást, hogy felhasználhatja nukleáris arzenálját a külső beavatkozások elrettentésére.

A szövetségi rendszerek „reneszánsza”

Semmi nem utal arra, hogy ez a történelmi dinamika most, az ukrajnai konfliktussal változna. Egyik fent említett esetben sem lett érdemi következmény. Irak és Líbia esetében sem, miután nyomásgyakorlással beszüntették atomprogramjaikat, valamint elálltak a nukleáris fegyverek megszerzésétől. Habár megvan az esélye, hogy éppen az ilyen nyomásgyakorlás késztette arra Észak-Koreát, hogy megtartsa nukleáris arzenálját.

Azt nem vitatom, hogy az ukrajnai háború egyes országokban a biztonsági helyzet alapvető átgondolását hozhatja magával, de az atomfegyverek az eddiginél szélesebb körben való elterjedését – és így a nukleáris háború kirobbanásának esélyének megnövekedését – szinte kizártnak tartom. Sokkal inkább az a reális, hogy a háború után még inkább levonják azt a következtetést, hogy érdemes nukleáris védőhálót biztosító szövetségi rendszerbe tagozódniuk, így adott esetbe a NATO-ba. Svédország és Finnország NATO csatlakozási kérelme ennek lehet egy előfutára.

Borítókép: MTI/ Kovács Tamás