Toldi, a magyar naphérosz – mozikban Jankovics Marcell utolsó műve!

2022. október 21. 19:35
A Toldi kihagyhatatlan, emlékezetes film: Jankovics újabb – és utolsó – remekműve, amiben minden a helyén van.

Írta: Győrffy Ákos

 

Jankovics Marcellről mindig a Fehérlófia jut eszembe. Persze eszembe juthatna más is, de valamiért ez a rajzfilmje az, amivel azonosítom. De azonnal eszembe jut például A fa mitológiája című kötete is, amit sokszor forgattam az elmúlt években.

A 2021-ben elhunyt rajzfilmrendező, író, illusztrátor – a sok egyéb szakmáját inkább nem is sorolom –

hatalmas és kimeríthetetlen életművet hagyott maga után.

A legtöbben nyilvánvalóan a filmjeiről ismerik, miközben kultúrtörténészként is jelentős munkák fűződnek a nevéhez.

Életében elkészült utolsó rajzfilmes munkája a Toldi című rajzfilmsorozat volt. A sorozatot nem láttam, a bemutatásra került moziváltozatát viszont igen, s annyit elöljáróban elmondhatok, hogy lenyűgöző élmény volt.

A rajzfilm érzékeny műfaj, és talán éppen ez a műfaj szenvedte el a legnagyobb károkat az elmúlt évtizedekben. Az elsősorban amerikai eredetű, rajzfilmnek nevezett vizuális pokol elöntötte a mozikat, a gyerekcsatornákat és az online platformokat. Ez a dömping felfoghatatlan károkat okozott gyerekek egymást követő generációinak. A jelenséget alig lehet megkerülni, és szülőként szinte lehetetlen.

Ebből a perspektívából,

a vizuális pokol mélyéről nézve látszik igazán Jankovics Marcell munkájának jelentősége.

A legkevesebb, ami elmondható róla, hogy soha semmiféle kompromisszumra nem volt hajlandó, képi világa kizárólag organikus és tradicionális forrásokból táplálkozott, nyomát sem találjuk nála semmiféle giccsnek vagy hatásvadászatnak. Nem vadászta a hatást, hanem erőteljes művészi eszközökkel kiváltotta. És ez egyáltalán nem mindegy.

A Toldi előzetese

 

Ezt a filmet, az egész estés Toldit Jankovics Marcell már csak társrendezőként jegyezhette. A film eredeti világát még ő álmodta meg, a végső formába öntés viszont Csákovics Lajos érdeme. Ők ketten tehát a Toldi-mozifilm rendezői, de ne feledkezzünk meg a Kecskemétfilmről sem, a legendás animációsfilm-stúdióról, melynek rajzolói és egyéb munkatársai ismét kitettek magukért.

Az már a film első pillanatiban látszik, hogy a Jankovics-univerzumban járunk, noha a képi világ most nem tűnik olyan radikálisan újszerűnek, mint évtizedekkel ezelőtt. Sokkal inkább a kifinomultság az, ami szembetűnő, a képzőművészeti igénnyel és érzékenységgel megálmodott látvány. De nem is lenne okos dolog radikális újszerűséget várni, elvégre mindaz, ami Jankovics védjegye évtizedek óta, éppen elég radikális és önazonos.

Itt minden a helyén van, a helyszínek autentikusak

és minden elemükben a 14. századi magyarországi viszonyokat tükrözik,

erre az alkotók külön figyelmet is fordítottak. Nincs rózsaszín, kacsalábon forgó palota, nincsenek édes, cuki állatkák, nincsenek „progresszív”, érzékenyített hősök, egyszóval nincs semmi abból a hazug és ízléstelen világból, amely a rajzfilmek zöméből árad.

Jankovics úgy ülteti át Arany János költői világát a vizuális térbe, hogy az eredeti műből nem vesz el semmit, nem is tesz hozzá, „csupán” egy újabb dimenzióval bővíti. De ez az újabb dimenzió minden elemében illeszkedik a forráshoz, ugyanaz a szellemiség járja át.

Arany János halhatatlan elbeszélő költeményét talán nem kell bemutatni senkinek, fontos viszont megjegyezni, hogy

a filmben szöveghűen hangzik el a mű, ahogy kell,

nincs semmi rövidítés vagy tömörítés, tehát semmi butítás és engedmény, ami nagyon jól van így. Manapság sokan vallják, hogy az irodalmat, a költészetet úgy lehet közelebb hozni és fogyaszthatóvá tenni az iskolások számára, ha leegyszerűsítve, zanzásítva tálaljuk, ha kivonatoljuk, ha kortárs kontextusba helyezzük ésatöbbi. Mélységesen nem értek egyet ezzel, és szerencsére így volt ezzel Jankovics Marcell is.

Kitűnő ötlet volt az alkotók részéről, hogy a filmben gyakran felbukkanó narrátor figurája nem más, mint maga Arany János, pontosabban a szellemalakja. Sodró és elemi erejű képek ragadják magukkal a nézőt az első pillanatoktól kezdve, s ez a lendület egészen a stáblista feltűnéséig kitart.

A karakterek kitűnően vannak ábrázolva, nekem személyes kedvencem Miklós „rókalelkű” bátyja, Toldi György, akit egészen elképesztő árnyalatokkal jelenítenek meg. De hasonlóan emlékezetes a cseh vitéz karaktere is, aki félig-meddig robotnak tűnik a vörösen izzó szemeivel, de senki ne gondoljon az amerikai tucatrajzfilmek robotjaira, ez a figura összehasonlíthatatlanul több ezeknél. Egyszerűen démonikus.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy hihetetlenül szép képek vannak a filmben,

gyönyörűen tükröződő vízfelületek és alkonyi égboltok, a középkori Buda ábrázolása is tökéletes.

És persze ne feledkezzünk meg a főhősről, a „szuperhősről”, Toldi Miklósról sem. Ahogy a cselekmény bizonyos pillanataiban kitör belőle a zabolátlan, titáni erejű őslény és szinte felizzítja maga körül a teret, az felejthetetlen.

Ezekben a képekben van valami a Fehérlófiából, ami nyilván nem véletlen. A hős archetipikus képe tűnik fel ilyenkor, a mitologikus naphérosz, a magyar ősmondák jellegzetes alakja. Sehol semmi túlzás, sehol semmi bombasztikus „parasztvakítás”, a narráció is elkerüli a máshol gyakran tapasztalható teatralitást. Hiába ismerjük a történetet, a film olyannyira beszippantja a nézőt, hogy azonnal megfeledkezik arról, hogy elvileg tudja, mi fog következni.

A Toldi kihagyhatatlan, emlékezetes film: ha rajtam múlna, kötelezővé tenném a megtekintését diákok számára. De ez olyan rosszul hangzik, hogy inkább csak nagyon melegen ajánlom mindenkinek.

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ebben az előzetesben, ez a sárga lángoló hajú fiú lenne Ő?
A Toldi Miklós?
OMG!
Olvasták a Toldit? Aranytól?

Rémlik, mintha látnám termetes növését,
Pusztító csatában szálfa-öklelését,
Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton,
Nem terem ma párja hetedhét országon;
Ha most feltámadna s eljőne közétek,
Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek.
Hárman sem birnátok súlyos buzogányát,
Parittyaköveit, öklelő kopjáját,
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.

Vaskos lábnyomától messze reng a parlag;
Mint komor bikáé, olyan a járása,
Mint a barna éjfél, szeme pillantása,
Mint a sértett vadkan, fú veszett dühében,
Csaknem összeroppan a rúd vas kezében.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés