Itt a jobboldali svéd kormány – de mihez kezd Svédország problémáival?

Svédország – hófödte mesebeli tájak, apró tavak, biztonságos autók, végtelen jólét, lapra szerelt bútorok, Anita Ekberg, kiterjedt egyéni és kisebbségi jogok (kivéve, ha az ember számi), rénszarvashús, Nils Holgersson, Harisnyás Pippi, bevándorlóbűnözés, Greta Thunberg… a közhelyeket napestig sorolhatnánk.

Az északi ország belügyeit csak felületesen követő olvasó aligha sorolná fel a jobboldali kormányzást az első öt dolog között, ami eszébe jut Svédországról. Pedig a stockholmi Riksdagban éppen egy ilyen formálódik. A szándékok figyelemre méltók – ahogyan a kihívások is.

Politikai instabilitás – bemutatja: a svéd baloldal

De hogyan jutott Svédország odáig, hogy a szeptember 11-én tartott választáson egy informális jobboldali koalíciót segített hatalomba a szavazók egy igen szűk többsége? Az olvasó emlékezhet Stefan Löfvénre, a svédek joviális tekintetű, árva fiúból lett miniszterelnökére. Löfvén vezetésével a szociáldemokraták (S) 2014-ben és 2018-ban is választást nyertek, ámde az utóbbi voksolás eredménye túlságosan is kiegyenlített erőviszonyokat alapozott meg a parlamentben.

A baloldali koalíció (szocdemek, Zöldek, Középpárt, Baloldal) Löfvénnel az élen csak 2019 elején alakulhatott meg. Csakhogy ez az együttműködés a gyakorlatban nagyon instabilnak mutatkozott, olyannyira, hogy

A miniszterelnök le is mondott, a szocdemek pedig a korábbi pénzügyminisztert, Magdalena Anderssont választották a helyére. Andersson igyekezett újra megegyezni a korábbi koalíciós partnerekkel a kormányalakítás érdekében, ami átmenetileg – pár óra erejéig – sikerült is tavaly november végén, ekkor azonban a Zöldek hagyták ott az új miniszterelnököt, aki le is mondott.

Hogy Anderssonból pár nappal később mégis miniszterelnök lehetett (egy kisebbségi kormány élén), az elsősorban a Riksdag belső szabályainak köszönhető. A miniszterelnök-jelölt kiválasztása ugyanis a házelnök feladata, s egy jelölt egészen addig nem számított bukottnak, amíg a képviselők legalább ötven százaléka nem szavaz ellene. A baloldali pártok Andersson lemondása után jelezték, hogy támogatni ugyan nem fogják a leendő kisebbségi kormányát, de ellene sem fognak szavazni –

Nagy izgalmak – különösen az amúgy nem a forrongó közélet jellemezte Svédországban.

Keringő a jobboldalon

Eközben a jobboldal sem tétlenkedett. A hagyományos svédországi jobboldal doyenjeként a Mérsékelt Pártot (M) szokás említeni, amely a legrégebbi svéd pártok közé tartozik. Ulf Kristerssonnak, a párt 2017-ben megválasztott elnökének természetesen már akkor is az a cél lebegett a szeme előtt, hogy belátható időn belül miniszterelnök legyen belőle, s ennek eléréséhez nem volt rest formabontó megoldásokat alkalmazni. A svéd jobboldalon ugyanis nem a Mérsékelt Párt a legnagyobb – hanem a viszonylag új, viszonylag radikális, viszonylag konzervatív Svéd Demokraták (SD), amely egyszerre vonná meg a jóléti juttatásokat a Svédországban lakó külföldiektől és támogatná a nemátalakító műtéteket.

– aztán jött Ulf Kristersson.

Kristersson lényegében felismerte, hogy az SD nélkül a svéd jobboldal élete végéig nézheti tétlenül, hogy – és most igen nagyot sarkítunk – a szocik és a zöldek arról egyeztetnek, hogy hány meleg papot kell törvényileg biztosítani az olyan stockholmi kerületekben tartandó drag queen-felolvasóestekre, ahol a legfontosabb közlekedőnyelv a kurd.

A mérsékeltek ezért néhány éve már nyitottak az SD felé, amihez később – jóval kisebb lelkesedéssel – a kereszténydemokraták is csatlakoztak.

A jobboldali összezárást múlt pénteken erősítette meg a tidöi kastélyban aláírt megállapodás, amely így rögzítette, hogy Ulf Kristersson leendő kormányában a mérsékeltek mellett a kereszténydemokraták és a baloldali kirándulásáról „visszatért” liberálisok vesznek majd részt – a Svéd Demokraták pedig kívülről támogatják majd a kabinet munkáját. Erre a kitételre azért van szükség, mert

Azért rendkívül érdekes ez a felállás, mert a szeptember 11-i választás eredménye önmagában egyáltalán nem ilyen erőviszonyokat tükröz. A legtöbb szavazatot a szocdemek kapták, a második helyre pedig a Svéd Demokraták értek be Jimmie Åkesson vezetésével.

Kristersson és a Mérsékelt Párt csak a harmadik lett, méghozzá úgy, hogy 2018-hoz képest majdnem egy százalékkal gyengültek is. A jobboldali együttműködést ennek ellenére az M vezeti, aminek részben az az oka, hogy amikor az informálisan létrejött, az SD még jóval kevésbé volt népszerű, mint most. A másik két partner abszolút marginálisnak tekinthető, öt százalék körüli eredménnyel került be a Riksdagba, ami különösen mókássá teszi a Svéd Demokratákkal való közös kormányzás elleni heves tiltakozásukat.

A neheze most jön

A tidöi megállapodás nagy vonalakban vázolja a leendő Kristersson-kabinet legfontosabb célkitűzéseit. Nem nagy meglepetés, hogy az új kormány szimbolikus erejű hátraarcokat is tervez az elmúlt nyolc év baloldali kormányzásával szemben.

Az olvasót minden bizonnyal a bevándorlás kérdése izgatja a legjobban, hiszen Svédország a közelmúltban közmondásos „hírnevet” szerzett magának a liberális bevándorláspolitikájával és ennek nem kívánt következményeivel.

Minimalizálni tervezik az országba irányuló bevándorlást, miközben a külföldről érkezők szigorúbb és szorosabb ellenőrzését is eltökélték. A leendő kabinet szándékai szerint nagyobb hangsúlyt fektetnek majd a bevándorlók biometrikus adatainak használatára és felpörgetik a deportálásokat is, ha valaki nem akar érteni a szép szóból.

A bűnözéssel szemben is határozottabb fellépést ígérnek Kristerssonék. Mivel a klánbűnözéssel a svédek is kénytelenek voltak megismerkedni az elmúlt évek során, az új jobbos kormány most azt szeretné elérni, hogy

mint egyébként kellene. Ezzel összefüggésben csökkentik majd a büntethetőség alsó korhatárát és az egyes börtönbüntetések időtartamából adható kedvezményeket is. Az új kormány ennek megfelelően növelni tervezi a rendőrség és a társhatóságok személyi állományának létszámát is.

A jobboldali kormány emellett hosszú távon is szeretne elköteleződni az atomenergia mellett. A svéd energiamixnek jelenleg körülbelül egyharmadát adja a nukleáris energia, a fennmaradó részt megújuló energiaforrásokból fedezik. Az új kabinet nem csak újranyitná a nemrégiben bezárt ringhalsi atomerőmű reaktorait, hanem rögtön újak építésébe is fogna, ami – tekintve, hogy Svédországban a lakosság leginkább felemásan viszonyul a nukleáris energiához – biztosan nem lesz egyszerű menet, még akkor sem, ha a jelenlegi energiaválságban természetesen megnőtt az atomreaktorok népszerűsége.

A fent körvonalazott új politikák gyakorlatba történő átültetése aligha lesz súrlódásmentes folyamat. Ulf Kristerssonnak azonban aligha a stockholmi külkerületekben bosszúból felgyújtott rendőrautók és a svéd repülőtereken tevékenykedő deportációellenes aktivisták performanszai okozta rémképek miatt lehetnek hamarosan álmatlan éjszakái. A Riksdagban 349 mandátumot lehet megszerezni – a formális kormánykoalíció ebből százhármat birtokol.

– finoman szólva sem… –, vagyis Kristersson aligha készülhet nyugodt és stabil kormányzásra a következő években.

A tidöi megállapodást aláíró pártok között számtalan nyilvánvaló és rejtett ellentét húzódik – elég a liberálisok és Svéd Demokraták szívélyesnek aligha nevezhető viszonyára gondolni –, amelyek még akkor is hamar megkeseríthetik az új miniszterelnök életét, ha a mérsékelt–kereszténydemokrata–liberális trió egyébként történelmileg általában jól megvan egymással. Svédországban Kristersson kormányalakításával valóban jöhet az új kezdet, de ez az új kezdet éppen olyan könnyen válhat Löfvén és Andersson vesszőfutásainak folytatásává is.

A nyitóképen: a csúcsra ért svéd jobboldal vezetői: Balról jobbra: Ulf Kristersson (M), Jimme Åkesson (SD), Johan Pehrson (liberálisok) és Ebba Busch (kereszténydemokraták) – fotó: Ebba Busch FB