De nemcsak arról van szó, hogy kidobott – igaz, uniós – pénz, amit a nap- és szélerőművekre költünk, hanem arról is, hogy ezek egy-két évtizeden belül veszélyes hulladékká válnak, amelynek semlegesítése jelentős ráfordításokat igényel majd. Egy nagyobb szélturbina alapozásához például 1000-2000 köbméter vasbetonra van szükség. Ez, ha egyszer beteszik, soha nem jön ki a földből, nem is beszélve a toronyról és a turbinalapátokról, amelyeknek az elhelyezése megint csak rengeteg energiába (pénzbe) kerül. Szakértők kiszámolták, hogy a teljes élettartamra vonatkozólag mennyi a különböző erőművekbe befektetett és az azok által termelt energia aránya, az EROI (Energy Return on Investment), nos, ez nap- és szélerőművek esetében, ha az ingadozó termelés miatti kiegyenlítést is beszámítjuk, öt alatt van, fosszilis erőművek esetén (szén, földgáz) ez az arány harminc, míg atomerőműveknél hetvennél is több. Erőműveket tízes arány alatt nem gazdaságos építeni. A számítások tehát egyértelműen mutatják, hogy a szél- és napenergia felhasználása a fejlett ipari országok számára egyértelműen zsákutca. Ezzel meg is van a magyarázata a versenytársakét messze meghaladó európai energiaáraknak és ez által az európai ipari versenyképtelenségnek, nem kell Mario Draghi versenyképességről szóló 328 oldalas anyagának elolvasásával tölteni a drága időt.