Egy demokrácia nem csak liberális lehet – Fodor Gábor a Mandinernek

2022. szeptember 27. 6:00

Írta: Névai Gábor
A most 60 éves Fodor Gábor nagy idők tanúja. A veterán politikus nagyinterjúnkban vallott a Fidesszel való 1993-as szakítás valódi okairól, a liberálisoknak a határon túl rekedt magyarokhoz és a szólásszabadsághoz fűződő viszonyáról, a baloldal és a szabadság közötti ellentmondásokról, és arról is faggattuk, hogy Orbán Viktor milyen szobatársa volt, illetve kettejük közül ki milyen hatással volt a másikra.

Egy ideig Ön volt az ország legnépszerűbb politikusa. Felismerik-e még az utcán?

Felismernek, igen. Ez jólesik, örülök neki. Tény, hogy a legfiatalabbak már kevésbé tudják, ki vagyok, annyira ugyanis nem vagyok benne a hírek körforgásában. De azok emlékeznek rám, akik erősebben követik a híreket vagy akik harminc év fölöttiek.

Aki felismeri és megszólítja, mit mond?

Lehet, hogy szerencsém volt, de hosszú pályafutásom során szinte a két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyi negatív reakciót kaptam.

Egyszer azért volt egy nyilvános konfliktusa egy hajléktalannal, aki egy utcán felvett interjú közben a munkatársát provokálta. Ott nagyon mérges lett, majdnem verekedés lett a vége.

Az illető végtelenül primitív stílusban, folyamatosan gyalázta és szidalmazta fiatal munkatársnőmet. Mivel senki nem állította le, kénytelen voltam én megtenni ezt.  Teljesen mindegy, hogy hajléktalanról van szó vagy az ország leggazdagabb emberéről: így senki nem beszélhet.

Politizált gyengülő, de igazi diktatúrában. Milyen egy diktatúra?

Fontos kérdés, ráadásul főleg annak tükrében, hogy a baloldalról sokszor elhangzik: diktatúrában élünk. Azért is kiáltanak ki fő ellenségnek, mert mindig elmondom, hogy Magyarországon nincs diktatúra. Éltem diktatúrában, pontosan tudom, hogy milyen az. Először is egy diktatúrában nincsenek választások. Másrészt beszélni sem lehetett szabadon, azért állásvesztés, lefokozás, kitaszítottság vagy súlyosabb esetben börtön is járhatott. Ez bizony még a nyolcvanas években is így volt. Számtalan esetet tudok felidézni, hogy ha az ember valamit mondott vagy publikált, akkor komoly baj érhette utána. A szólásszabadságnak még a csírája sem volt meg. Más kérdés, hogy a Kádár-rendszer utolsó éveiben kicsit szabadabb volt a levegő, de attól még az diktatúra volt. Egy rokonomat, aki a nyolcvanas évek elején egy vidéki városban spiccesen letépett egy vörös zászlót, kitiltották az ország összes egyeteméről és ki is siklott az élete.

Számtalan kérdésben lehet bírálni az Orbán-kormányt, vannak autokratikus vonásai, de a diktatúra vádja nonszensz.

Én is bármikor, bárhol elmondhatom a véleményemet, és arra szavazok, akire akarok. A Kádár-rendszerben ilyen nem volt. Van lehetőség leváltani a fideszes vezetőket, és ezt történt 2019-ben: számos helyen nyert az ellenzék.

Orbán Viktor szakkollégiumi szobatársa volt. A miniszterelnököt nagyon kevesen ismerik így. Milyen ember ő, mint szobatárs?

Csak jót tudok mondani róla. Sokszor próbáltak rákényszeríteni, hogy mondjak róla rosszat, hogy milyen volt a nyolcvanas években, de nem tudok és nem is akarok ilyet kitalálni. Nem akarom a múltat megváltoztatni azért, mert az életben azóta sok minden másként alakult.

Milyen volt a személyisége?

Eleve megvolt benne a képesség, amely alkalmassá teszi arra, hogy az emberek kövessék. Már akkor is volt „húzása” a karakterének. Másfelől nagyon vicces volt, jó humorral és barátként is lehetett rá számítani. Nem utolsósorban pedig érdeklődő embernek ismertem meg. Miközben más világból érkezett, imponált rendkívül érzékenysége a politikai-közéleti ügyekhez, amely a nyolcvanas évek közepén megmutatkozott. Tanultunk is egymástól, én például láttam rajta, hogy jól érzékeli azt, hogy a fontos kérdésekben mi a leegyszerűsített lényeg. Ez egy alapvetően fontos politikai képesség. Neki meg az én kulturális hátterem és a gondolkodásom tetszett, és az ő személyiségformálódásában is megjelentek ezek a hatások. Erős hatással voltunk egymásra.

Orbán Viktor, Fodor Gábor és Deutsch Tamás a Március 15. téren az SZDSZ, a Fidesz és az SZDP közös megemlékezésén a Petőfi-szobornál 1990. március 15-én (MTI/Kleb Attila)

Menjünk tovább! Eddigi életének feléig. Harminc évvel ezelőtt, 1992 őszén vagyunk, nemsokára eldől, hogy Bill Clinton lesz az Egyesült Államok következő elnöke. Borisz Jelcin Budapesten tárgyal. Tölgyessy Pétert Pető Iván váltja az SZDSZ elnöki székében. Ami pedig Önt és a Fideszt illeti: népszerűségük csúcsán álltak, igazából csak az lehetett a kérdés, hogy a Fidesz-kormányban 1994-től ki milyen miniszter lesz. Aztán óriási fordulatok történtek…

Természetesen nem gondoltam arra, hogy bő egy évvel később, 1993-ben kilépek a Fideszből, és azt sem hittem volna, hogy az MSZP másfél év múlva megnyeri a választásokat. A levegőben mindez ugyan benne volt, de csak egy lehetőségként. Tudtam, hogy a szocialisták erősödni fognak, de azt reméltem, hogy a liberális pártok együttműködése alkalmas lesz a nosztalgia megállítására, amelyet ők képviseltek. Nem terveztem akkor a Fideszen kívül, hiszen az egyik alapítója voltam a pártnak.

Sőt, az első három fideszes között szerepelt 1988 és 1993 között végig, a rendszerváltozás alatt. Mi vezetett a szakításhoz és kit igazolt az idő utólag?

Az igazolási pont nem lehet pusztán egy karrier-állomás. Ennél vannak mélyebb dolgok, például az, hogy őszintén liberális meggyőződésű ember voltam harminc éve, és ma is az vagyok. Megmaradtam liberálisnak, míg a Fidesz régóta deklaráltan nem az. Tehát ez a kettősség nem lett volna fenntartható hosszabb távon. Vagy én változom meg és adom fel az elveimet, vagy azt mondom, amit meg is tettem, hogy ez így közösen nem megy tovább. Sajnálom, hogy így alakult és meggyőződésem, hogy a liberális pártok, tehát

az SZDSZ és a Fidesz együttműködése nem volt elég szoros: utólag is azt gondolom, az meggátolhatta volna az MSZP visszatérését.

Az SZDSZ-hez fűződő viszony volt-e a szakítás tárgya akkor? Más nem játszott közre?

Lényegében igen, ez politikai vita volt, Orbán Viktor az ellenkezőjét gondolta erről, amit én. Ő a legnagyobb politikai ellenfélként tekintett az SZDSZ-re. Ez volt a legfőbb különbség, A végén persze személyes ellentétek is szerepet kaptak. Az 1993-as debreceni kongresszuson éleződtek ki az ellentétek, Orbán Viktor nagyon akarta a pártelnökséget, ebben én mellé álltam, támogattam. Miután elnök lett, azt kértem, hogy ő abban támogasson engem, hogy az országos választmány elnöke legyek, annak érdekében, hogy a mi együttműködésünket így formalizáljuk. Erre ő azt mondta, hogy ezt ő nem támogatja, mert egy párt nem lehet kétfejű.

Nem volt-e naivitás ezt kérni?

Nem, a politikában számos ilyen helyzet adódik, hogy az ember ad valamit, és cserébe kap valamit. Ráadásul én jól ismertem, hiszen barátok voltunk, és ő is ismert engem. Jól tudta, hogy mindenben számíthat rám, ha van köztünk egy normális együttműködés. Viszont miután deklarálta, hogy nem kívánja, hogy legyen ilyen kooperáció köztünk, számomra nyilvánvaló lett, hogy ez akkor nem is lesz.

Miért adta fel ilyen könnyen? Az utóbbi évtizedben tett nyilatkozatai alapján azért csak felmerül a kérdés, hogy mi baja volt az 1993 és 1998 közötti Fidesszel?

Szó sincs arról, hogy könnyen feladtam volna. Ez a konfliktus már egy-két éve zajlott, csak a felek nem vitték ki a nyilvánosság elé. Az „illiberális” fordulat évekkel korábban is érezhető volt több dologban – csak nem a közvélemény számára. Orbán Viktor egészen 1999-ig a Liberális Internacionálé egyik alelnöki posztját töltötte be. De például 1995-ben, amikor jött a Bokros-csomag, amely a lényegét tekintve szerintem kikerülhetetlen volt, sőt, hamarább kellett volna megcsinálni, azt a Fidesz először még üdvözölte, aztán gyorsan váltott. Kicsit leegyszerűsítve: akkor történt meg a populista váltás. Megérezték, hogy annyira népszerűtlen, akkora indulatot generál, hogy mellé állni tovább nem szabad. Az is fontos körülmény, hogy amikor az 1994-es MSZP-SZDSZ-kormány művelődési és közoktatási miniszter lettem, alapjaiban azt a programot képviseltem, amit még a Fidesz oktatáspolitikai kabinetjének vezetőjeként dolgoztunk ki, többek közt Pokorni Zoltánnal. Azt az egyházpolitikát folytattam, amit az ezzel foglalkozó szakértőkkel, például Balog Zoltánnal együtt alkottunk meg. Jó és vállalható elképzeléseink voltak. Kis csend után aztán a Fidesz gőzerővel támadt engem, vagyis a saját korábbi programjukat.

Rég volt, de 1993-ban végül is ki árult el kit?

Szerintem

senki nem árult el senkit, hanem zajlott köztünk egy nagyon konkrét politikai vita a liberális pártok együttműködéséről.

Magyarországon két liberális erő működött hosszú évekig, sőt, minden pártban volt liberális elem. Mivel ez ennyire erősen jelen volt a politikában, ma is vallom, hogy a liberálisok szorosabb együttműködése önálló alternatíva lehetett volna.

De ha az érdekérvényesítés oldaláról nézzük, nem lett volna célszerűbb bent maradnia a Fideszben és ott harcolni az igazáért?

Ez a „mi lett volna ha” kategóriája. Az lett, ami most van, és én mindennel együtt büszke vagyok a pályafutásomra, amely tele van szép sikerekkel és persze kudarcokkal is. Az életről semmit nem tud az, akinek nem voltak komoly kudarcai.

Hagyjuk a pártokat, nézzük a történelmet! A ’90-es években úgy tűnt, hogy talán vége a történelemnek, itt a totális, liberális hegemónia. Csakhogy az akkori dogmák idővel fennakadtak a doktriner gondolkodásnak nem meghajló valóságon.

Fukuyama tézise „a történelem végéről” abból a szempontból igaz volt, hogy akkor a kétpólusú világ korszakának vége lett. Tehát annak a történelemnek lett csak vége. Azt persze hittük, hogy a jövő nem két világrendszer szembenállásáról fog szólni. Ami pedig a liberalizmust illeti, igen a kilencvenes évek és a kétezres évek eleje valóban a liberalizmus másfél évtizede volt, egyértelműen dominálta a világ nagy részét, és azon belül is elsősorban a baloldali liberális világkép volt az uralkodó.

Ön is az volt, nem?

Én mindig jelző nélküli liberálisnak tartottam magam, de a kilencvenes években valóban a baloldali változatához közelebb álltam, mint most, amikor inkább konzervatív liberális vagyok, ha mindenképpen kell jelző a „liberális” elé, bár én egyáltalán nem kérek ilyet. Dehát közben az idők is nagyon megváltoztak, a kilencvenes években mások voltak a problémák, mint ma. Akkor még a jogegyenlőséget kellett megteremteni Kelet-Európában. A jogegyenlőség pedig inkább baloldali program.

A kétezres években vált nyilvánvalóvá, hogy a szabadságnak egyre több ellensége van, és leginkább baloldalról.

Az egyenlősítő társadalom bizony szabadságellenes.

Európa újratervezéséből 1990 után kimaradt pár veszély észlelése: népességrobbanás a harmadik világban, a migráció és a multikulturalizmus kudarcaihoz köthető terrorizmus, vagy hogy közelítsünk tágabb hazánkhoz, a Kárpát-medencéhez: a nemzeti kisebbségek jogai, a nemzeti érdek létjogosultsága a gazdaságban, az alapvető állami képességek megőrzése, például a honvédelem fejlesztése. Ebből az évtizedből visszatekintve mintha vakon mentünk volna a szakadék felé, valamiféle összeurópai, utópista ködben.

Egyértelműen illúzióink voltak és lebecsültük a hagyomány szerepét a politikában. Nem voltunk tisztában a történelmi tudat kötőerejével, valós súlyával. Azt gondoltuk, hogy negyven és száz év is átugorható pár év alatt. Ez komoly tévedésnek bizonyult. Nem foglalkoztunk olyan, ma már evidens tényekkel, minthogy a választókerületekben hasonló az attitűd a nyolcvan-száz évvel ezelőtti mintázatokkal. Az MSZP is a negyven év iránti nosztalgia miatt tudott győzni 1994-ben. A gazdaságot illetően pedig épp csak megszabadultunk a tervgazdaságtól és a piacgazdaság lázában éltünk. Azt hittük, hogy az mindent megold. Ma már másként gondolkodom erről, és amíg anno bizonyos gazdasági elvekre matematikai-fizikai törvényként tekintettünk, most tudjuk, hogy sokkal bonyolultabb a gazdasági rendszer. Egyre inkább pszichológiai ismeretek kellenek e terület megértéséhez is.

Kevesebb doktrinerség, több rugalmasság? Akkor mégiscsak lehet több állam? Évtizedekig azt hallgattuk, hogy csak „éjjeliőr-államra” van szükség.

Van, amikor több államra van szükség és van, amikor kevesebbre. Például az állampárti negyven év után a kevesebb állam az elérendő cél. Nincs egy felkent igazság ebben az ügyben sem,  amely minden helyzetre ráhúzható.

Álljunk meg egy kicsit a száz évvel ezelőtt szétszakított Kárpát-medencei magyarság sorsa felett! Miközben a kilencvenes években is a kisebbségi jogok uralták a közbeszéd jelentős részét, hová tűntek belőle a határon túli magyarok – legalábbis a baloldali liberálisok oldaláról? Itt aztán jócskán lehetne napi jogvédelemmel foglalkozni a mai napig is.

Azért ebben benne van a liberálisokra akasztott megbélyegzés is, mert ők korábban is foglalkoztak a Trianont követően kisebbségben élő magyarok sorsával. A korai Fidesz és az SZDSZ is aktív volt ebben a témában, csak kevésbé látványosan.

A határon túli magyarok szívéhez viszont tényleg nem találtuk meg az utat.

A liberálisoknak inkább csak a határon túli magyar értelmiség egy részével volt kapcsolata. Viszont ide tartozik, hogy amikor 1990 és 1993 között az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi  és vallásügyi bizottságának elnöke voltam, akkor a vezetésemmel mi alkottuk meg Magyarország  kisebbségi törvényét, amely kétharmados parlamenti támogatást igényelt, és ma is hatályos. Tudatosan úgy készítettük el, hogy az minta és példa lehessen másoknak, például Erdélyben, a Délvidéken, a Felvidéken és Kárpátalján is.

Mi voltunk megint a jó fiúk. Nem sokan kapkodtak utána a szomszédok közül.

Itthon azért mindenképpen jelentős, példaadó hatása volt ennek a komoly együttműködést igénylő munkának.

Mekkora felelősséget érez abban, hogy – a világban körülnézve egyáltalán nem törvényszerűen – nálunk a liberalizmus baloldali változata lett meghatározó és sokan azt hitték: az a liberalizmus, amit az SZDSZ képviselt?

Örülök neki, hogy a szabadságra alapuló értékrendet képviselhettem akkor is, amikor az általam is alapított párt, a Fidesz  már letért erről az útról. Ez a szabaddemokraták érdeme. Egyébként pedig az SZDSZ létrejöttétől kezdve kettős szorításban működött: létezett egy erős baloldali kötődésű szárnya Solt Ottília, Mécs Imre, Béki Gabriella és mások vezetésével, amely állandó vitában állt a liberálisokkal. Törvényszerű volt, hogy inkább baloldali-liberális jellege lesz egy ilyen formációnak. A kétezres években aztán a szocialistákhoz túl közel került párt belső ellenzékeként azért harcoltam többekkel együtt,  hogy önálló, szabadelvű karaktert adjunk az egyre jellegtelenebb politikai közösségünknek.

Ha a magyar közbeszédet nézzük, a kilencvenes évek öröksége a politikai korrektség is, amely eleinte nem tűnt riasztónak: ne használjunk pár szót. Csakhogy azóta kiszabadult az egyetemi laborokból. Ma már a tech-cégek gondolatrendőrsége korlátozza nyilvános szavainkat. „Tényellenőrök” tüntetnek el volt amerikai elnököt és bárkit a nyilvánosságból, ha az illető nem eléggé politikai korrekt és haladó. És akkor még nem is beszéltünk a nyugati szobordöntésekről, könyvek betiltásáról, filmek nagyüzemi cenzúrázásáról.

A társadalmakban van egy inga, és ez most nagyon kilendült, sőt, akár szélsőséges formákig jut, mint történt például a „cancel culture” esetében. A politikai korrektség ugyanakkor sok pozitívumot adott az embereknek, mert általa megtanítható, hogy a szó veszélyes fegyver. Traumákat okozhatunk akkor, ha nem vagyunk képesek átérezni egy másik ember eltérő adottságaiból adódó érzékenységeket. De sajnos igaz, hogy

helyenként orwelli, szélsőbalos őrjöngés zajlik a világban, amit én liberálisként elképedve nézek

és a leghatározottabban szemben állok vele, mert balról korlátozzák a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságát. Ez ellen egy liberálisnak harcolnia kell. Óriási problémákat látok Nyugat-Európában, a sajtószabadság tekintetében pedig az Egyesült Államokban is aggasztó a helyzet. Elfogadhatatlan, ahogyan Donald Trumpot törölték a Twitterről.

Hol van akkor sajtószabadság?

Természetesen a nyugati világban  – így az Európai Unióban, tehát nálunk is –, de egyre több veszély fenyegeti  itt is, ott is.  Sok kritika vethető fel az Egyesült Államokban és az EU-ban látottakkal kapcsolatban, ahogy a hazai helyzet is joggal kifogásolható, például a közmédia esetében.

Miért tabu a baloldal és a szabadság korlátozásának viszonya? Vagy szűkítsük hazai vizekre, miért esik szó ritkán a baloldali-liberális értelmiség toleranciaszintjéről a másként gondolkodók irányában?

A baloldal nem szabadságpárti. Amikor csak tudja, korlátozza a szabadságot. Ezt láthattuk a szocializmus évtizedeinek szörnyű, és káros kísérletében is, amelynek magja a szabadságellenes társadalom-, és gazdaságpolitika volt. Eleve

a baloldalnak nem a szabadság az alapértéke, hanem az egyenlőség. A jobboldalnak inkább a hagyomány, a liberalizmusnak pedig a szabadság.

Abban miért nem enged a liberális világ, hogy egy demokrácia csak liberális lehet? Miért nem lehet jelző nélküli?

Egyetértek, egy demokrácia nemcsak liberális lehet. A szabadságjogok alapvetően liberális értékekből eredeztethetőek, de lehet beszélni kereszténydemokráciáról vagy baloldali demokráciáról is természetesen. Én a demokráciához nem tennék jelzőt, mert rosszul néz ki, kisajátító felfogást tükrözhet.

Pályafutásában nemcsak 1993 tűnik töréspontnak, hanem az MSZP-SZDSZ harmadik kormányzati ciklusa is, amikor másodszor vállalt – ezúttal környezetvédelmi – miniszteri posztot. Életében kétszer volt miniszter, hogyan értékeli ezeket az éveket?

Első miniszteri megbízatásomat, amikor 1994-től 1996-ig álltam a művelődési és közoktatási tárca élén, egy rendkívül eredményes, de nem sikeres időszaknak tekintem. Időtálló eredményünk volt az adózásban felajánlható 1%-ok és a Nemzeti Alaptanterv bevezetése, a felsőoktatási felvételi eltörlése, a Nemzeti Kulturális Alap függetlenítése – ezeket a meghatározó törvényeket mind mi vittük át a parlamenten és az államigazgatáson.

Miért nem volt akkor sikeres?

A politikai helyzet rendkívül feszült volt, a Bokros-csomag idején nem érvényesülhettek ezek az eredmények. A megszorítások leginkább ezt a szférát sújtották, ráadásul az MSZP padsoraiban ülő szakszervezeti elnök vezette ellenem a tüntetéseket.

Medgyessy D-209-es ügye és Gyurcsány őszödi beszéde után nem érezte-e erkölcsileg aggályosnak miniszteri tárcát vállalni?

2006 őszén tarthatatlan volt Gyurcsány helyzete. Azt gondoltam, hogy a válság közepén nem, de utána le kellett volna mondania. Szakértői kormányt kellett volna felállítani és előrehozott választásokat tartani.

De a válság közepén miért nem? Ő okozta a krízist.

A tüntetések, a teljes káosz közepette nem lehetett a lovak közé dobni a gyeplőt. Akkor azért vállaltam el a miniszteri posztot, mert sokkal nagyobb mozgásterünk volt, mint 1994-ben, Horn Gyula idején, és úgy láttam, hogy a liberális párt végveszélyben van. Kell valami siker, karakter, különben végképp a szocialisták szatellitjévé válik. Ebben a koalíciós kormányban még nagyobb önállósággal rendelkeztem, mint az előzőben.

Gyurcsány Ferenc nem szólt bele a munkámba.

A második, ezúttal környezetvédelmi miniszterségem rövid, de eredményes és sikeres volt; mi kezeltük a német szemét kérdését, a Rába habzását – és ezek voltak az első olyan uniós ügyek, amikor egy másik európai uniós országgal szemben kellett határozottan fellépni. Én ezt meg is tettem.

És az SZDSZ? Ön volt az utolsó, „igazi” elnöke…

Ahogy említettem, a miniszterséget azért vállaltam el, mert úgy éreztem, hogy a párt a megszűnés határára sodródott. A modern, liberális identitás felmutatásáért lettem miniszter és pártelnök is.

Ez utóbbi azonban kudarcba fulladt.

Akkor is sokaknak mondtam, hogy csak utólag fogjuk tudni, hogy a huszonharmadik vagy a huszonnegyedik órában vállalkoztam erre a feladatra.  Tartoztam annyival az SZDSZ-nek, hogy megkíséreljem megerősíteni és kivezetni válságából. Amikor az ember benne van az eseményekben sosem tudja, hogy van-e még esély, vagy már nincs. Utólag, messzebbről már nyilván tudom, hogy késő volt.

2013-ban létrehozta a Magyar Liberális Pártot, azonban arra már nem volt választói kereslet. Nem érzi úgy, hogy ez a liberális párt olyan volt, mintha a fociban egy korábbi válogatott nem tudja abbahagyni a pályafutását, és a megye 1-ben is azzal az ambícióval lép pályára, hogy vissza akar kerülni egy NB1-es csapatba, amikor az már nem reális?

Ebben azért nincs általános recept. Nekem is van sporthasonlatom: Kimi Räikkönen a Forma 1-ben otthagyta a Ferrarit a világbajnokság után, majd a Lotusszal visszatért és újra a Ferrarinál találta magát nem sokkal később. Az alázat a lényeg, az legyen meg abban, aki nagy pártban politizál, és abban is, aki egy kicsiben. Nem az a fő szempont, hogy mindig a nyerő csapatban legyél. Az értékmérő az, hogyan viselkedsz, ha éppen nem egy nyerő csapatban játszol. Vajon akkor is odateszed-e magadat? Ez az igazi kérdés.

Ellenzék volt-e már kilátástalanabb, szánalmasabb helyzetben az elmúlt harminckét évben? A kormánypárt ennyire ügyes vagy az ellenzék ennyire tehetségtelen?

Valóban katasztrofális helyzetben van a jelenlegi ellenzék. Akik ma a színpadon vannak, azok reménytelenek. Pedig lenne az ellenzéknek tere, de nem az ilyen hőzöngő, gyakran a valóságtól elrugaszkodott, egymással perlekedő felfogásnak. Egyébként ilyen reménytelen helyzetekbe szoktak berobbanni váratlan mozgalmak, amelyeket vezethet egy humorista, egy ismert színész, stb. Persze ezeknek általában nem szokott jó vége lenni. Kellene a realitásból kiinduló ellensúly nagyon.

Mitől ilyen borzalmas a kapcsolata a balliberális médiával? Harminc éve Ön volt a messiás náluk, a tiszta politika szőke hercege, ma pedig kis túlzással maga a sátán.

Azt hiszem,

az nem tetszik sokaknak a baloldalon, hogy nem akartam sohasem megfelelni az általuk támasztott elvárásoknak.

Nem gondoltam, hogy nekem bele kellene férnem abba a skatulyába, amit nekem szántak. Ráadásul egy liberális mindig eleve gyanús, ezért aztán jön az árulózás menetrendszerűen.

Mondok pár meghatározó nevet az elmúlt három évtizedből, kérek egy-egy tőmondatnyi jellemzést róluk.

Rendben.

Antall József:

Széles látókörű, felkészült, jó szándékú, terjengősen beszélő ember.

Horn Gyula:

A hétköznapi emberek problémáira rendkívül jól ráérző, ravasz és nem jóindulatú politikus.

Pető Iván:

Széles látókörű, kiemelkedően művelt, kellemes személyiség.

Gyurcsány Ferenc:

Rendkívül tehetséges ember, akinek alig vannak morális gátlásai.

Orbán Viktor:

Különleges politikai tehetség. Nagy baj, hogy nincs ellenfele.

Mit csinálna másképpen, ha 1992 őszén ülnénk itt?

Hamarabb és tudatosabban kezdenék el azon dolgozni, hogy összekovácsoljam az akkori két liberális párt együttműködését. Ha gyanakvás és komplexusok nélkül együttműködött volna a Fidesz és az SZDSZ, akkor másként alakulnak a kilencvenes évek.

Mit tervez a következő évtizedekre?

Tanítok az egyetemen, vezetek egy intézetet, járok tévéműsorokba. A politikai érdeklődés továbbra is megvan bennem, de most nincsenek konkrét politikai terveim és ambícióim – ebben a helyzetben nehéz is lenne. Ha jönne valamilyen értelmes feladat, azt biztos megfontolnám.

Fotók: Peter Schulz

Összesen 137 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az SZDSZ így utólag sem vállalható! Az SZDSZ a Fideszt az ifjúsági tagozatának szánta! Az SZDSZ összefogott az mszp-vel, aki ellen létrejött.
Nem vonom kétségbe Fodor hithű liberalizmusát, de talán sokkal korábban kellett volna pártot alapítania.

Némelyiknek kicsit megjön az esze, ha eltávolodik a politizálástól. Többek között ezért nem szabad visszaengedni.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés