Amikor különösen jó magyarnak lenni

2022. szeptember 26. 6:04
Ezt az érzést a kicsinyes telexes cinizmus sem ronthatja el.

Szédületesen nagy menetelésbe kezdett a magyar válogatott, Anglia meglepetéserejű kiütése után Németország felett arattunk álomszerű győzelmet. A sors dramaturgiája szerint ráadásul Szalai Ádám mattolta művészien a német kapust, így a visszavonuló csapatkapitány búcsúja is emlékezetes marad. (És egy mérkőzése még mindenképp van a meggypiros mezben!)

A sarokkal megszerzett, ritkán látható szépségű gól boldog ámulattal töltött el szinte mindenkit. Szinte, ugyanis a magyar futballsikerek miatt kognitív disszonanciában vergődő Telex képes volt az élő tudósításában úgy konferálni a lenyűgöző találatot, hogy „Szalai Ádám blokkolt lövése vezetett a gólhoz”. Formállogikailag persze megáll a cím, hiszen egy blokkolt lövés előzte meg a szögletet, amiből Szalai eredményes volt, ugyanakkor ez az eljárás olyan szintű cinizmus, mintha azt mondanánk, hogy előtte egy támadás, de végső soron a mérkőzés elindulása volt a kiváltó ok.

A telexes kicsinyesség nem csupán a futballt szerető milliók felé tiszteletlenség, 

hanem ékes bizonyítéka annak, hogy sajnos vannak még sokan, ráadásul véleményformáló pozícióban, akik a foci leglényegét nem értik. Hozzáállásuk méltatlan és kisstílű mindahhoz, amit a futball jelent.

A világnak ezen a felén ugyanis a futball több mint játék. Közéleti árkokon, pártszimpátián felülálló nemzetegyesítő erőtér, ami kiemel a mindennapok monotonitásából. A válogatott minden mérkőzése ünnepélyes alkalom, ami akkor is megérint, ha egyébként nem követjük a futballvilág napi híreit. Mégis amikor a mi fiaink, a mi tizenegyünk a pályára lép, a mi lelkünket is átitatja a szent küldetés. 

Most drukkolni kell, most eggyé kell válni a győzni akarás hevületében.

És ez így megy az idők kezdete, pontosabban a nemzeti válogatott megalakulása óta. Amikor Schlosser, Zsellengér, Puskás, Albert, Nyilasi, Dárdai, Gera vagy most Szalai kifutott a gyepre, ott voltunk és vagyunk mi is. A kommunizmus legsötétebb éjszakájában a futball volt az egyik nemzetmegtartó erő, az elnyomott magyarságtudat megélésének kevés szabad tere közül egy. A magyar néplélek és a futball összehuzalozottsága végigkísérte a huszadik századot. Ha rosszul ment a csapatnak, tapintható volt a lehangoltság, felbolydult a tízmillió szövetségi kapitány országa. Ha a csapat nyert, a diadalérzet az élet minden szegmensét áthatotta.

Gyermekként az első katartikus pillanataim, a nemzethez tartozás érzésének első eszmélést a Grasshopper elleni Fradi-győzelem hozta felszínre. Lisztes Krisztián és Vincze Ottó góljaival ott, a tévé előtt ülve én is kiemelkedtem kicsit a kilencvenes évek valóságából, és éreztem, hogy 

valami nagyszerűnek, korábban nem tapasztaltnak lehetek részese sokmillió honfitársammal együtt.

Akik Szalai gólját is képesek a gúny tárgyává tenni, a Grasshopper feletti győzelem szívmelengető varázsát sem értik. Nem értik, vagy nem akarják megérteni, hogy a foci képes volt arra, amire szinte semmi az elmúlt évtizedekben: néhány csodanapra összeforrasztotta a lelkeket. Generációs élményeket köszönhetünk a 2016-os Európa-bajnokságnak, ahogy a Nemzetek Ligája is euforikus pillanatokkal ajándékozott meg minket.

Talán egyszer ők, az örök cinikusok is belátják, hogy a nagy nemzeti pillanatokból nem érdemes kimaradni. Addig is viszont szorítsunk tovább hazánknak. A magam részéről pedig – milliókkal együtt – köszönöm Marco Rossinak, Szalai Ádámnak és az egész csapatnak, hogy újra lélekemelő élményekkel gazdagodhattam. Hajrá, Magyarország!

Összesen 24 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés